Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Vécsi Nagy Zoltán: Meddig élnek a képek?
7. Milyen mértékben volna kívánatos a muzeológiai tevékenység összekapcsolása a galériákéval? Egy esetleges múzeumon belüli galériatevékenységben hol vonható meg a műkereskedelmi, gazdasági érdek határa? 8. Mennyire összekapcsolható a múzeumi gyakorlat a művészetszervezői tevékenységgel (művésztelep, alkotóműhely, fesztivál stb.) vagy az elméleti és kiadói tevékenységgel, az egyes kiállításokat, tudományos munkákat ismertető kiadványokon felül például egy folyóirat kiadásával? 9. Szükséges-e, lehetséges-e az egy múzeumon belüli gyűjtemények, történelmi, irodalmi, néprajzi, képzőművészeti stb., de azon belül is különböző korokhoz tartozó műegyüttesek gyűjtési stratégiájának közös szempont szerinti összehangolása, vagy éppen ellenkezőleg, egymást kiegészítő, ellensúlyozó jellegének tudatos alakítása? A „mindenevő” múzeumnak milyen legyen, legyen-e egyénisége, arculata? 10. Mennyire legyenek nyitottak a szakemberek vagy érdeklődők számára a gyűjtemények és a hozzá tartozó adattárak? Hol vonható meg a múzeum és „copyright” körének határa? 11. Milyen mértékben számít társadalmi döntésnek egy tárgy múzeumi tárggyá és ezzel óhatatlanul műtárggyá avatása? 12. Felülvizsgálható-e, megszüntethető-e és milyen körülmények között egy beleltározott tárgy műtárgy volta? 13. Meghatározható-e a műtárggyá avatás egyéni, szakmai és társadalmi felelősségének köre? 14. Az utóbbi évtizedek legjellemzőbb művészeti megnyilvánulásai olyan műfajokban, anyagokban „készültek” mint a performance, az installáció, land art stb. amelyek szándékosan a múzeumi értékké válás szükségességét tagadják. A gyűjtési gyakorlat viszont a műkereskedők által tálalt rafinált eszközök révén, előzetes és utólagos vázlatok, dokumentumok, kísérő és eligazító rajzok, szövegek vagy fotó, videó stb. dokumentálással megpróbálja ezeket az egészében és lényegében efemer műveket megőrzésre érdemes műtárggyá összerakni. Ez a furcsa harc vajon nem kérdőjelezi-e meg a képzőművészetként beleltározott művek összességének ilyenkénti létjogosultságát? S ha e problémához hozzávesszük az át- meg átrestaurált művek - kórházak reanimálóin mesterségesen életben tartott betegekhez hasonló - garmadát, vagy éppen ellenkezőleg, megfelelő anyagi és szakmai kapacitás hiányában, éppen a megőrzésükre létrejött intézményekben, raktározási és karbantartási hiányosságok miatt lassan elpusztuló alkotások szomorú valóságát, hajlamosak leszünk komolyan venni Marcel Duchamp következő szavait: „Ez az egyik vesszőparipám, amit senki sem fogad el, de nem érdekel. Én úgy gondolom, egy kép néhány év után meghal, ahogy az ember is, aki készítette. Ezt nevezik azután művészettörténetnek.” Igaza lenne? 42
