Horváth László et al. (szerk.): Múzeum és kortárs képzőművészet. Az 1994. november 18-i szakmai tanácskozás anyaga - Hatvany Lajos Füzetek 12. (Hatvan, 1995)
Szipőcs Krisztina: A Ludwig Gyűjtemény Budapesten
művek továbbra is a Galéria tulajdonában maradtak. A nyitást megelőzte némi huzavona a múzeum helyét illetően, szóba került például a Sándor palota is. Végül az utolsó döntés értelmében a Munkásmozgalmi Múzeum utódja, a Leg- újabbkori Történeti Múzeum fokozatosan leköltözik a Nemzeti Múzeum épületébe, és a Ludwig Múzeum kapja meg az egész szárnyat. Talán nem volt felesleges emlékeztetnem erre a néhány tényre és adatra, ugyanis sokszor tapasztalom, hogy alapvető félreértések övezik a Ludwig Múzeumot. Röviden még a jelenlegi helyzetről: Néray Katalin 1992 végén került a múzeum élére, én 1994 januárjától dolgozom itt. Pillanatnyilag ez jelenti az intézmény teljes létszámát. A különféle szakmunkákat a gazdasági ügyektől a kiállításépítésig vagy a LTM, vagy a Galéria, vagy egyre inkább esetenként megbízott külsősök segítségével végezzük. 1993-ban és 1994-ben már volt egy kevés önálló költségvetése a múzeumnak, ami azonban időszaki kiállítások rendezését egyáltalán nem tette volna lehetővé, ezeket különféle intézetek és alapítványok támogatták. Idén tíz időszaki kiállításunk nyílik. Most pedig térjünk rá a kortárs képzőművészet - kortárs múzeum problémájára. Mint az az eddigiekből látszik, ebben az esetben a múzeum törzsanyagát egy magángyűjtő adománya képezi, mely óhatatlanul tükrözi egy bizonyos mértékben az ő ízlését, érdeklődési körét. A művészettörténeti tanulmányokat végzett házaspár az ötvenes évek óta gyűjt műtárgyakat, ezek között ugyanúgy vannak görög szobrok, mint prekolumbián alkotások vagy középkori kódexek. Anyagi feltételeket ehhez a csokoládégyártó Monheim-csoport több száz millió dolláros évi forgalma biztosított, melynek elnöke és társtulajdonosa Peter Ludwig. Az idők folyamán összegyűjtött többezer műtárgyat 1970 óta Aachenben dolgozzák fel és adják tovább, ezek már az ötvenes évek óta folyamatosan vándorolnak különféle közgyűjteményekbe, néha nem kis vitát váltva ki azzal, hogy a nagyobb adomány az addigi gyűjteményt valósággal bekebelezi. Ettől a veszélytől tartanak most Szófiában is, ahol egy meglévő kollekcióhoz (Cirill és Metód Múzeum) csatolnák azt a nagyszabású adományt, ami szinte kiszorítaná az épületből őket, ráadásul erős kétségekkel élnek a művek nagy részének színvonalát illetően. Az ajándék között pedig nem lehet válogatni. A budapesti Ludwig Múzeum esete annyiban más, hogy itt egy új intézmény alapításáról volt szó, és bár a művek egy része talán örökre raktárban marad, a pillanatnyilag rendelkezésre álló kiállítótérbe bőven van miből válogatni. Egy kevés félelmet talán az jelent, hogy a leghíresebb, legszebb, legértékesebb képek egy része valóban csak letét (így pl. a három Picasso-festmény közül kettő), és nem tudható, egy újabb múzeum alapításakor nem éppen ezeket viszik-e tovább mint csemegét. A Ludwig-gyűjteményre kétségkívül jellemző, hogy figuratív tendenciákhoz vonzódik, a pop-arthoz, a fotórealizmushoz, a neoexpresszív irányzatokhoz. Az amerikai pop-artnak Peter Ludwig volt a legkorábbi és legkomolyabb gyűjtője 24
