Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
Hazai posta Egy idő után megengedték azt is, hogy csomagot küldjenek nekünk. Mi azt írtuk a nagynénémnek, hogy ne küldjön semmit, csak azzal törődjön, hogy húgomnak, Katinkának meg legyen, ami kell. - Pedig nekem is szükségem lett volna ruhára, hiszen fejlődő korban voltam. A hazulról hozott holmikat sorra kinőttem, meg el is használódtak. Azért nekem is küldtek. A nagynéném melegítő "mackót", a győri nagymamámék meg gumicsizmát, amire nagy szükségem volt az állami gazdaságban. Az ottani boltban ilyesmit nem lehetett kapni, még ha lett is volna pénzünk. Küldtek ennivalót is: üvegben lekvárt, libazsírt. Később kértem, hogy küldjenek ruhaanyagot. Azt is küldtek. Kovalovszky Manci elhozta hazulról a varrógépét, azon megvarrta ruhának. Én még szerencsés is voltam kezdetben, mert magammal hoztam a HVSC sport- egyesület magasszárú tornacipőjét. A többiek amikor látták, hogy ez milyen jó szolgálatot tesz, írtak a hazaiaknak, és nekik is ilyet postáztak. Apám Kistarcsán a jó munka jutalmául engedélyt kapott a levélírásra. írt is, küldözgette haza a leveleket, de nem volt Hatvanban senki sem, aki a levelét továbbította volna, vagy megírta volna, hogy mi történt a családjával. Végül Győrbe írt az édesanyjának és az ő közvetítésével válthattunk levelet. Apámat a rokonai meg is látogathatták Kistarcsán. Bennünket a Hortobágyon kezdetben nem, csak az utolsó évben, talán Sztálin halála után. Akkor jöttek látogatók, rokonok. Ignatovicsékat meglátogatta Szevera Margit, aki orvostanhallgató volt. Vele én is beszélgettem. Biztatott, hogy most már talán szabadon engednek bennünket. Reménykedtünk titokban, de nem nagyon bíztunk a szabadulásunkban. Ott úgy bántak velünk, hogy onnan soha nem jöhetünk haza. A gyermekek igazságérzete A gyermekek igazságérzete csodálatos, amíg a felnőttek el nem rontják. Elvittek bennünket a Hortobágyra, ott voltunk. Amiután lehetett írni, írtam haza. Nagyon sokan nem válaszoltak, pedig azt reméltem, hogy kiállnak mellettünk. De az én általános iskolai barátnőimre a mai napig meghatódva tudok gondolni. Együtt jártam Gömböcz Mártával, az igazgató lányával, Buzelka Zsuzsával /jelenleg Majláthy Györgyné/, Tóth Idával, aki most a 2-es számú általános iskolában tanárnő. Tőlük kaptam csomagot. Nem a felnőttektől. Nem azoktól, akik olyan "nagyon sajnáltak" bennünket. A csomagban hazulról ellopkodott négy kis szalonnadarab volt, szappan, dió, két-három szem alma. A csomagot a szüleik tudta nélkül, titokban adták fel. Levelet is írtak bele. Zsuzsa azt írta a levélben: "Ha megkapod a csomagot, majd úgy újad a levélben, hogy a szüleim ne tudják meg, mert akkor nagyon kikapok." 95
