Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A kistarcsai internálótáborban
történt egy szomorú eset, ami után bemeszelték, hogy ne láthassunk ki. A szomorú eset a következő: Volt a táborban egy villanyszerelő fiatalember, aki már nagyon régen ott lehetett. Nagyon vágyott már a szabadságra, hát megpróbálkozott a szökéssel. A kerítés tetején szerelte a villanyt, és onnan leugrott kívülre. Én csak azt láttam, hogy körülötte porzik a föld. Mind a négy őrtoronyból lőttek rá. Akkor gyorsan egy pokróccal letakarták. Ezt én láttam az ablakból. Arra figyeltem fel, hogy nagy puskaropogás hallatszik. Kinéztem az ablakon és láttam, amint a fiatalembert lelőtték. Később megtudtuk, hogy talán nem halt meg, csak a lábát lőtték el. Ezt az esti parancsolvasásakor közölték velünk. Mert minden este volt parancsolvasás. Jött az ávós nő és az felolvasta. Itt azért is kedvezőbb volt a Markónál, mert kaphattunk csomagot. Meg volt szabva, miből mennyi lehetett a csomagban. Egy hónapban egy kiló kenyér, egy fél kiló zsír, kolbász vagy szalonna. Ennyi élelmiszert meg tisztasági csomagot. De ha újságpapírba csomagolták, már meg se kapta az illető. Annyira nem volt szabad tudni, hogy mi van odakinn. Az őreink ávósok voltak. Négy őrtorony volt a tábor négy sarkában, abban az őrök gépfegyverrel voltak felfegyverezve, de voltak kutyáik is. A hatvaniak közül senki nem lakott velem egy szobában, de a séta alkalmával többel találkoztam: Juhász Erzsébettel, akit Dedinek hívott mindenki. Félig cigány, félig szerb, félig magyar. Szerette mindenki. Most is itt él Hatvanban, többször találkoztam vele a gyűléseken, de az asszonynevét nem tudom. Rajta kívül a már említett Balogh Jánosné, Farkas Istvánná, Huczka Veronika, Hódi Gizi és én. Látogatni is lehetett. Édesanyám még akkor élt, meglátogatott, az járt hozzám. De ott is hetven embert egyszerre bevittek egy folyosóra. Középen sétált az ávós. Itt is rács, ott is rács. Hetven ember egyszerre elkezdett beszélni. Nem lehetett érteni, ki mit mond. Csak annyi haszna volt a látogatásnak, hogy láthattuk egymást. Teljesen zsinagóga volt ottan, mégis vártuk. Inkább talán ne is jöttek volna, mert akkor csak a sírás volt. Én ugyan nem sírtam az ávósok előtt. Azt mondtam magamban:- Engem ti nem láttok gyengének! Én nem fogok könyörögni, meg nem fogok zokogni. Nem is sírtam én az ávósok előtt, csak mikor magamban voltam a cellámban. Akkor mindig sírtam. Levelet is lehetett küldeni egy hónapban egyszer, egy nyílt levelezőlapot. Sétálni reggel és este engedtek bennünket az udvaron körbe, körbe. A koszt. Jaj! Fantasztikus volt. Már a lencsét is blencsének hívtuk. Mert mondtuk, hogy itt minden rossz étel bével kezdődik: bab, borsó, blencse. Aztán volt a nylon 61
