Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A kistarcsai internálótáborban
A politikához nem éltettem. A felszabadulás előtt még a szakszervezetnek sem voltam tagja. Az egyházi életben sem játszottam szerepet. Ritkán jártam templomba. Az igaz hogy templomban esküdtem, de a háború előtt is csak akkor mentem templomba, amikor kötelező volt. Az újhatvani tüntetéshez semmi közöm nem volt. Először is nem voltam idehaza a tüntetés idej én. A tüntetés előtti napokban kaptam vezénylést. Szolgálatba kellett mennem. A Ferencvárosba kellett mennem. Amikor onnan visszaérkeztünk, akkor már hallottam kinn az állomáson, hogy valami tüntetés van a templom előtt. Ez hajnalban volt. Gondolkoztam, hogy elinduljak-e haza vagy sem. Végül is úgy döntöttem, hogy elmegyek haza. A vasúti jelzőlámpámat magamhoz vettem, égve hagytam, úgy jöttem haza. Az országút közepén jöttem, mert akkor már állt itt a zűrzavar: puskalövéseket hallottam, jajgatásokat. Pest felől akkor érkezett meg egy ávós személyautó, amelyen ávós tisztek voltak. Láttam, hogy a templomból két ávós katona kísért egy barátot. A személyautóból kiszállt egy ávós tiszt és elkezdte pofozni a barátot./Itt a visszaemlékező annyira megrendült az emlék hatása alatt, hogy elérzékenyül, és néhány pillanatig nem tudja folytatni az elbeszélést./ Én csak eljöttem mellettük, nem ismertem fel a barátot. Közben, ahogy jöttem égő lámpával, rámkiálltottak: "Állj!" Ezután hallottam, amint egyik ávós azt mondja a másiknak: "Hagyjad, bányász!" így aztán engedtek továbbjönni, én pedig szépen hazaértem. A feleségemék itt vártak akkor már az ablakban. Másnap délutánra kaptam szolgálatba hívó vezénylést. El is mentem szolgálatba. Hegyeshalomig utaztam tehervonattal. Onnan másnap reggel elindultunk vissza. Amikor beértünk a ferencvárosi pályaudvarra, a hangos bemondón kerestek. Kiabálták, hogy azonnal jelentkezzek a forgalmi irodán. Ott pedig azt mondták, hogy az első vonattal induljak haza. Délután értem vissza Hatvanba. A feleségem sírva jött elébem./Ezt nevetve mondja./ A megérkezésem után rögtön behívattak az állomásfőnökségre jegyzőkönyvezni. Hiába mondtam, hogy én nem tudok semmit a tüntetésről, én nem csináltam semmit. A hazaérkezésem után egy vagy két órával jöttek értem, hogy azonnal menjek a rendőrségre. Bementem, kihallgattak, önéletrajzot kértek tőlem. Elmondtam az életemet, kisgyermek koromtól kezdve, mindent. Egy kapitány vezette a kihallgatást, aki fiatal volt, valószínűleg ávós. A kihallgatás után azt mondta: "Jól van, menjen haza!" Ki akartam jönni a rendőrségről, de a kapuban nem engedtek ki. Visszamentem a kapitányhoz, és mondtam neki, hogy nem akarnak kiengedni az épületből. Ő akkor kijött velem a 56
