Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Hatvani vasutas családok internálása 1950-ben - Átmenő tábor Kistarcsán
évet töltött Kistarcsán. A többiek emlékezete szerint Kistarcsán a saj át rahájukban voltak. Valószínű, hogy több csoportban, különböző időben hagyták el a kistarcsai tábort. A legtöbbjüket nem kérdezték meg, hogy akar-e dolgozni menni. Ez alól csak Nagy Antal kivétel. A többieket vagy a parancsnokságon jelölték ki, vagy szemrevételezés alapján válogatta ki a munkatábor megbízottja. A Recskre vezényeltek egy csoportját december 26-án válogatta ki egy recski ávós. A "beszélő" helyiségbe parancsolták őket, ahol a hazai ruhát le kellett adniuk, helyette régi katona ruhát adtak, amelyre minium festékkel hosszú, vastag csíkok voltak festve. A festék még nem száradt meg, a nagy hidegben keményre fagyott, úgy vették magukra a rabok. Kiosztottak számukra egyéb felszerelést is: két váltás fehérneműt, pokrócot, csajkát. Ezeket egy üres szalmazsákba kellett tenni, úgy vitték magukkal. Éjszaka hagyták el a tábort. Vasúti kocsiba szálltak, amelynek ajtaját, ablakját lezárták. Minden vagonba beosztottak két ávós őrt is. A HÉV vonalán először Gödöllőre ment a szerelvény, ott tértek rá a MÁV vonalára. Kezdetben csak találgatták, merre mennek. A vasutasoknak azonban elegendő volt a legkisebb résen kipillantani és megállapították, hogy Hatvan felé megy a vonat. Amikor a szerelvény megállt a hatvani pályaudvaron, megpróbáltak szót váltani, de nem sikerült sem vasutasokkal, sem civilekkel üzenni haza. Vagy az őrök tudták távoltartani, az illetékteleneket a szerelvénytől, vagy azok nem mertek válaszolni a vagonban lévőknek. Miután Hatvanból kelet felé haladtak tovább, egyesek arra következtettek, hogy Szibériába mennek. Csak akkor oszlott el ez a félelem, amikor Kál-Kápolnán a mozdony a szerelvény másik végére állt és kifutottak a kisterenyei vonalra. Hamarosan pontosan megtudták, mi az uticéljuk: megérkeztek a recski állomásra. A legtöbben aztán Recsken is maradtak, közel három éven át szenvedtek a kőbánya poklában. A kistarcsai tábor elhagyását és a Recskre történő utazást Faludi György is megörökítette néhány mondatban. Ezek szerint a vonat, amelyen vitték őket, nyolc vagy tíz tehervagonból állt. Minden vagonba ötven internáltat zártak be. Mintegy száz ávós adta az őrizetet, akik részben egy személykocsiban utaztak, részben pedig "a mozdonyon és a ütközőkön" tartózkodva őrizték a rabokat. Sokáig azt hitték, hogy a Szovjetunióba viszik őket, mert megállapították, hogy "az országnak a Szovjetunióba vezető egyetlen vasútvonalán" haladnak kelet felé. Ezt megerősítette egy Ajtai nevű vasutas, aki megállapította: -"A hatvani állomáson állunk, a harmadik külsőn." Ez a hatvani vasutas nem más volt mint Aradi István. Ugyancsak ő volt az, aki megnyugtatta az útitársakat, amikor Kál-Kápolnától 38
