Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Kónya-tanyán
vétkeseket meg kell büntetni. - "Szemet szemért, fogat fogért". - Az ilyen követeléseket nem az internáltak hangoztatják, hanem a fogadatlan prókátorok. Az internáltak nem akarnak bosszút állni. Ma már különösen nem, de régebben sem. Ha akartuk volna, 1956-ban ott lett volna az alkalom. 1956-ban jöttek apukámhoz olyanok, akiket nem internáltak, mondták neki: - "Gyere Jánoskám, most jön a mi időnk!" Ő azonban azt válaszolta: - "Én erre nem vagyok partner. Én nem akarom a régit vissza. Én nem akarok senkin bosszút állni." Amit elmondtam, igyekeztem elfogulatlanul elmondani. Harmincnyolc év telt el azóta. A sorsom alakulhatott volna jobban, de így is meg vagyok elégedve. Jó munkahelyem van, jól érzem magam, ott szeretnek, megbecsülnek, de úgy érzem, sokkal többre lettem volna képes. Nem volt lehetőségem egyetemen tanulni. Az egészségem sem a legjobb. Gerincbántalmaim vannak. A jó családi élet sokmindenért kárpótol. El kell felejteni a sok rosszat. Lehet, hogy lesznek, akik nem látják olyan komornak az elmondottakat, mint amilyen az a valóságban volt. Ebben biztosan közrejátszik az, hogy én akkor tizenöt-tizennyolc éves voltam, amikor az ember sokkal bizakodóbban látja a világot, könnyebben elviseli a nehézségeket, szenvedéseket. A hortobágyi Kónya- tanyán Mgjer Mihály né visszaemlékezése A lánykori nevem: Baranyi Júlia. Hatvanban születtem 1919. október 15-én. Édesapám földműves volt akkor, de egy év múlva meghalt. Édesanyám özvegy maradt öt lánnyal. Amikor nyolc évesek lettünk, mind mentünk cselédnek. Édesanyám urakhoz járt mosni, vasalni, takarítani itt a városban. Itt laktunk a szomszédban, az Apród utcában. A mostani 2.sz. általános iskolába jártam. Délelőtt iskolába mentem, délután Pásztor tanító nénihez dolgozni. Húszéves koromban mentem férjhez. A férjem is árva gyerek volt. Az apja az első világháború után közvetlenül meghalt. O is kitanulta a kőműves szakmát, mint az apja, de a vasútnál helyezkedett el. Az apja halála után hárman maradtak árvák, az ő anyja is mosónőként kereste a megéli “.tőséget. Öt gyermekünk született ebben a házban, az első 1940-ben, az ötödik 1954-ben. 1950-ben, amikor elhurcoltak, négy gyermekünk volt. Bennünket nem internáltak, nem telepítettek ki, bíróság nem ítélt el, semmiféle papírt nem adtak, egyszerűen elhurcoltak bennünket. 104
