Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)

Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán

biztosították a tanuláshoz az időt. Elvégeztem az iskolát, gyors- és gépíró lehettem volna, de adminisztrátornak alkalmaztak a cukorgyárban.

1954- ben beiratkoztam az esti gimnáziumba is, de olyan nagy volt a lemorzsolódás, hogy beszüntették a tanítást.

1955- ben férjhez mentem. Azután iratkoztam be Budapesten a Teleki Blanka Közgazdasági Technikum levelező tagozatára. Egy héten kétszer kellett utaznom. Kaptam utazási kedvezményt a vasúttól. Sikeresen leérettségiztem úgy, hogy egyetlen négyesem volt, a többi mind jeles. Ajánlották, hogy iratkozzam be a közgazdaságtudományi egyetemre, de akkor már megszületett a kislányom. A cukorgyárban meg inkább a szakmai továbbképzést igényelték. A munkámat elismerték. Jelenleg az értékesítési osztály vezetője vagyok. A főnökeim bíznak bennem. Párttag nem lettem, mert sokáig másodrendű állampolgárnak éreztem magamat, de a szakszervezetben sok társadalmi munkát végzek. Nagyon igaz az a megállapítás, hogy a kitelepítettek sokáig másodrangú polgároknak érezték magukat, egyesek még a mai napig is. Kell, hogy az egész társadalom tudja: Ezek az emberek ártatlanok voltak! Ezt le kell írni és ki kell mondani.

Különösen abban az időben, amikor hazajöttünk, nagyon sokan gondolták és ki is mondták: "Valamit biztosan elkövettek ezek az internáltak, ártatlanul, ok nélkül biztosan nem vitték volna el őket, egyébként nem kerültek volna oda."

Mi ott Hortobágyon becsületesen dolgoztunk, amivel kivívtuk a vezetők elismerését. A szabadulásunk után meglátogatott bennünket Hatvanban Szatmári Sándor, az állami gazdaság igazgatója. Megvárt a cukorgyár előtt, ahol akkor dolgoztam és azt mondta: - "Ildikó! Én eljöttem megnézni, hogy megtalálta-e a helyét. Ha itt nem tud beilleszkedni a társadalomba, én szívesen alkalmazom szabad dolgozóként is az állami gazdaságban."

Személyes ismerősöm volt Szabó István is, a TOT elnöke. Akkor brigádvezetőnk volt Nádudvaron. A szabadulásunk után nem sokkal eljött a Hatvani Cukorgyárba répaügyben, mint a Nádudvari Vörös Csillag Mgtsz elnöke. Megkérdezte az igazgatónkat hogy nem ismer-e egy Vásárhelyi Ildikó nevű lányt. Mondták neki, hogy itt dolgozik a szomszéd irodában.

Eljött utánam a Hortobágyról egy Adorján nevű agronómus is. Elmondta, hogy én mindig nagyon tetszettem neki, de nem mert nekem udvarolni. Nem volna-e kedvem visszamenni agronómusfeleségnek Mihálytanyára? Válaszul bemutattam neki a vőlegényemet.

Kapcsi Pistával is találkoztam vagy húsz év múlva. Nekik Mohácson volt kocsmájuk. Cigány fiú volt, de nagyon dolgos családból. Maszek kiskocsmájuk volt eredetileg. Amikor találkoztam vele, pincér volt egy nagy dunántúli szállodában. A közelmúltban egy nyilvános összejövetelen elhangzott, hogy az elhurcolásban

103