Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
Én és a világ Mielőtt elhurcoltak volna, a cukorgyári sportegyesületnek voltam a tagja. Nagyon szerettem kosárlabdázni. Amikor hazajöttem, rögtön megkerestek. Fazekas Zsig- mond hívott a csapatba és ennek révén munkára is alkalmaztak 1954 júliusában. Amikor hazajöttünk, azt tapasztaltuk, hogy az emberek félnek tőlünk, félnek a velünk való kapcsolattól. Nem nagyon a':artak alkalmazni bennünket. Én is kénytelen voltam á Mátravidéki Erőműben munkát keresni. Apám azt mondta ugyan, hogy maradjak itthon, most már ő dolgozik, el tud tartani. Én azonban nem akartam ilyen ken/éren élni, nem akartam eltartott lenni. Megőrültem volna, ha nem dolgozhatok. Ezért aztán egy hónapig kijártam Hatvanból az erőműhöz, műszakban dolgozni. Rozmaring Pista bácsi a kettes számú általános iskolában tanított. Engem jól ismert. Nemcsak azért, mert én is abba az iskolába jártam, hanem azért is, mert a közelükben laktunk, a lánya barátnőm volt. Szabadulásunk után ő sem mert beszélgetni velünk, de egy este átküldte hozzánk a feleségét, Blanka nénit. Ekkor már Pista bácsi a belvárosi egyes számú általános iskola igazgatója volt. Blanka néni elmondta, hogy az egyes számú iskolában szeptemberben indult egy "irodai" szakiskola és ugyan most már október van, de Pista bácsi megengedné, hogy pótlólag beiratkozzam. Ha ezt elvégzem, lehetek gyors- és gépíró. Ez nagyon nagy dolog volt. Mi akkor igen el voltunk szokva a világtól. Tiszafüreden anyukámmal például elmentünk a strandra úgy, hogy egy fillért nem vittünk magunkkal. Elszoktunk attól, hogy ha szórakozni akarunk menni valahová, akkor jegyet kell váltani. Hónapokig kerestük a helyünket a világban. Ajánlották nekem, hogy menjek fel Budapestre a nagynénémékhez és legyek taxis, mert ott nem nézik a múltamat, vagy legyek esztergályos, mert most azokra nagy szükség van. Ebben a helyzetben kaptam Rozmaringéktól az ajánlatot. El sem lehet mondani, mennyire megörültem. Előkerestem az általános iskolai bizonyítványomat. Szerencsére megvolt, mert mielőtt elvittek volna már a vegyipari technikumba beiratkoztam. Felvettek, hisz az általános iskolában is nagyon jó tanuló voltam, majdnem végig kitűnő, csak hetedikes koromban volt egy hatosom. Akkor a hetes volt a legjobb érdemjegy. Az elhurcolásunk után a vegyipari technikumban egy féléven át visszavártak, az első osztályban hiányzóként tartottak számon. Az osztálytársak emlékeztek rám. Bartos Tünde, egy másik osztálytársammal együtt, kikerestette az iskola irattárából a bizonyítványomat, három év után. Az "irodai" szakiskola miatt kénytelen voltam az erőműtől megválni, mert ott nem 102
