Németi Gábor (szerk.): Vasutasok pokoljárása. A hatvani tüntetés megtorlása 1950-1953 - Hatvany Lajos Múzeum füzetei 11. (Budapest, 1991)
Az áldozatok visszaemlékezése - A hortobágyi Borzas-tanyán
ez a recski táborban elszenvedett baleset következménye - nem tartotta kizártnak maga a boncoló orvos sem. A lakásunk visszaszerzése El lehet képzelni, hogy egy konyhában milyen zsúfoltan laktunk. Anyukám nem akart ebbe belenyugodni, ezért elment a tanácsházára lakást kérni. Közben a rendőrök is megengedték, hogy a saj át házunkban a nyári konyhába beköltözzünk. Innen kirakták a szenet, mert addig szeneskamrának használták. Mi ennek is megörültünk, mert úgy éreztük magunkat mint a mesebeli farkas: nem baj, ha nem is engedtek be a lakásba, de legalább a féllábunkat betehettük. Ettől kezdve a szüleim a nyári konyhában aludtak, én pedig a nagyszülőkkel a szomszédban, a testvérük házában. 1956 első felében kaptak egy lakást a szüleim a Rákóczi úton, ahová is az egyik rendőrcsalád költözött ki, anyukámék pedig be tudtak költözni az egyik kisszobába. A másik rendőr ‘56 miatt úgy megijedt, hogy a családjával együtt hazament Boldogra. A lakásban csak egy zsák holmit hagytak. Anyukámék gyorsan beköltöztek a helyükre. A zsákot levitték a nyári konyhába. - Amikor rendeződtek a dolgok, jött a rendőr, hogy vissza akar költözni, de anyukámék nem engedték, hiszen elvitte minden bútorát. Legalább a nyári konyhát kérte, de a szüleim már azt sem engedték át nekik. Közben ugyanis az államosított házunkat visszaadták saját tulajdonba azzal a kikötéssel, hogy bele költözködhetünk, ha a lakónak lakást tudunk szerezni. Úgy érveltek a szüleim, hogy a lakó, a rendőr közben szerzett magának lakást Boldogon, tehát ők joggal vették birtokba a házukat. A szomszédok, az ismerősök mondogatták nekünk, hogy a lakásunkból kik vitték el az itthon hagyott bútort és egyéb értékeket. Anyukám a nagymamával el is mentek két helyre, hogy visszakérjék. Apukám nem akart elmenni. Mikor megismerték a konyhabútort az egyik hatvani illetőnél, az azt mondta: nem adja vissza, mert ezt Rákosi elvtárs adta neki. A másik azt válaszolta: neki ezt a párt adta, ez őt illeti, nekünk már semmi közünk hozzá. Mi nem akartunk ellentétet szítani. Nem fordultunk hivatalos helyre támogatásért. Apukámnak az volt az elve, hogy nem kell követelőzni, nem kell gyűlölködni. Édesapám, mint mondtam, nem korábbi beosztásában, hanem alacsonyabb munkakörben dolgozott, raktámokként nyugdíjazásáig, 1962. december 31-ig. Édesanyám az internálás előtt a háztartásban dolgozott, de hazatérésünk után az Utasellátó Vállalatnál helyezkedett el. Pénztáros, majd felíró, végül az irodában adminisztrátor volt. Onnan ment nyugdíjba, de a nyugdíjat nem érte meg. Már a nyugdíj előtti szabadságát töltötte, amikor szívtrombózisban meghalt. Korai halálában biztos közrejátszottak az átélt szörnyű idők. 101
