Berecz Mátyás (szerk.): Az Egri Vár Híradója 44-45. (Eger, 2013)
Jászberényiné Kovács Katalin: Pettson kirándulása Egerben
csak egy állatot lehetett felvinni, és Pettsonnak ezzel az egyel is volt elég baja. Akkora izgalomban volt Findusz, hogy mindent össze akart csomagolni, mondván, hogy mindenre szüksége lehet ott a messzi Egerben. Folyamatosan ugrált, folyamatosan ki és be pakolt a bőröndjébe és alig tudta kivárni az indulás napját. A repülőgépen aztán megint hozta a formáját. Mikor meglátta a légikísérő kisasszony tálcáján a kávé mellé kikészített kis dobozos tejeket, rögtön elkezdte nyúzni Pettsont, hogy ő lemond a szendvicséről, de a tejből legalább ötöt szeretne. Hiába magyarázta neki Pettson, hogy nem lehet, ideugrott, majd odaugrott, úgy cikázott az ülések között, mint a szélvész, és minden ugrásánál elcsent egyet, aztán mint aki jól végezte dolgát, elnyújtózott a székében és befalta az összesei. Pettson figyelmeztette, ha nem viselkedik rendes macskához illő módon, az első géppel hazaküldi. Pettson gondolatai egyre inkább azon jártak, milyen is lesz a Tónival való találkozás. Nagyon nagy volt az öröm, amikor negyven év után újra találkoztak. Egymás nyakába borultak és kedvesen üdvözölték egymást. Finduszt hatalmas meglepetés érte, ugyanis Tóni magával hozta a cicáját, Cirmit is. Ők is kezet ráztak, és Findusz szeleburdisága azonnal tovaszállt, gondolta előveszi a jobbik formáját. Beszédbe elegyedett Cirmivel, érezte, hogy muszáj jóba lenni vele az elkövetkező két hétben, hajói akar nyaralni. Pettson és Tóni végigbeszélgették az autóutat a reptértől hazáig, és Findusz azon gondolkodott, vajon mi vár rá mostantól. Amikor megérkeztek, Findusznak tátva maradt a szája a döbbenettől. Egy olyan hatalmas ház előtt álltak meg, hogy a tetejét is alig látták.- Hát ez meg mi? - kérdezte Findusz Pettsontól. Pettson nevetett. Ez egy tízemeletes ház, Te még ilyet nem láttál. Én is csak nagyon régen, amikor a városban jártam.- Itt fogunk most lakni? - érdeklődött.- Igen, itt. - felelte a gazdája. Az ölébe vette Pettson a kandúrt, mert remegett a félelemtől. 135 I I
