Árva Erzsébet – Pozsonyi József: Deportáltak — Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései / Újvárosi Dolgozatok 4. (Balmazújváros, 1989)

Tartalom

denki. Február elején már nagyon el voltunk csigázva az éhségtől. Csak a korai itavasz segített rajtunk. A temető árkában szedtünk sósparéjt, azt főztük meg. így menekültünk meg az éhhaláltól. Július 25-én ismét hazamehettek a betegek. A legközelebbi rokonaim is elmentek. Most már igazán magamra maradtam. Tetőzte bánatunkat, hogy egy 18 éves kislány, Juhász Erzsike meghalt, összenyomta két csille. Augusztus 25-én váratlan esemény történt. Közölték velünk, hogy az anyaországi magyarok hazamehetnek. Csak néztünk egymásra: Tényleg igaz lenne? Leírni sem lehet azt az örömöt. Tisztálkodás, fertőtlenítés járta. Este búcsúbált rendeztünk. Toprongyos, ágrólszakadt emberek sírtak, nevettek, táncoltak. Kis Lajos és Szabó Elek még talpalávalót is húzott. Az erdélyi magyarok csak sírtak, sírtak. Reggel a tisztek azt mondták a férfiak menjenek dolgozni, mivel csak délután érkezik meg a vonat. Mit tehettünk? Gondolatban már otthon voltunk. Délután közölték velünk, mi nem mehetünk haza. Mint az őrült rohangáltunk, úgy éreztük megzavarodunk, nem bírjuk tovább. Csak az erdélyi sorstársak biztatása adott erőt, hogy túléljük ezt a borzalmat. Meg akartak szökni, annyira el voltam keseredve, de amint körülnéztem, azt sem tudtam merre induljak. Ezután még szigorúbban őriztek bennünket. Október 12-én hagytuk el Krasznij Lucs városát. De csak újabb megpróbáltatások felé indultunk. Almaznára kerültünk németek közé. Itt valamivel rendesebb körülmények között éltünk. 1947. december 8-án a Szovjetunióban megszűnt a jegy rendszer. Korlátlanul lehetett vásárolni. Már pénzt is kaptunk a munkánkért. Teljesen elfásulva, csak istenben bíztunk, hogy egyszer hazajutunk. Almaznán egyetlen magyar Fige István nyugszik. A bányában lelte halálát. 1948. július 7-én, a délutáni váltás a bányába azzal jött le, hogy már autó vár bennünket. Utoljára vagyunk lent. A föld mélyén búcsúzkodtunk erdélyi barátainktól, Ritter Feritől, Schmidt Lacitól. Összeölelkeztünk és sírtunk. Igaz volt a hír! Július kilencedikén elindult velünk a vonat hazafelé. Szavakkal nem lehet kifejezni, mit éreztünk! Július 21-én Máramarosszigeten egy gyűjtő táborban legalább húszezer fogoly várta szabadulását: Megérkező, elosztó és indulási csoportokat alakítottak. Mi július 23-án kerültünk a kiinduló udvarba. Július 24-én léptünk magyar földre, másnap Debrecenben már vártak hozzátartozóink. Ott egy bizottságtól hadifogoly igazolványt és 30 forint útipénzt kaptunk. Este a hatos vonattal érkeztünk végre igazán haza. A falu apraja nagyja kijött a fogadásunkra. Alig tudtunk kibontakozni az embertömegből. Micsoda érzés volt újra az ismerős utcákon menni! A kedves Bojtár kutyánk nem ismert meg. Édesapám a kertből jött felém, szóhoz sem tudott jutni, csak zokogott. Este a család régen várt hazai vacsorával ünnepelte hazatérésemet. Ennek a három és fél évnek az emléke kitörölhetetlenül bennem marad. 36