Árva Erzsébet – Pozsonyi József: Deportáltak — Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései / Újvárosi Dolgozatok 4. (Balmazújváros, 1989)

Tartalom

és az állatok között. Ott aztán volt tetű, bolha, patkány. Már nem volt váltóruhánk sem. Fáztunk, éhesek voltunk és piszkosak. Ha már valakinek az arca és a lába feldagadt, felpuffadt a hasa, tudtuk már nem él sokáig. Napraforgót szedtünk télen. Egy sátrat húztak fel, abban vertük ki a napraforgó szemet. Kezünk, lábunk megfagyott. Este 8 kilométert gyalogoltunk a szálláshelyre. Sokszor sírás volt a vacsora, mert nem volt káposztaleves se. Gyakran arra kényszerültünk, hogy a kocák vályújából lopjunk. Megettük a döglött jószágot is, amit elástak. 1947 tavaszán már sokan meghaltak, főleg éhen. Szedtük a csalánt is, szinte legeltük, mint az állatok. Az emberek csapdát készítettek. Került abba kutya, macska, madár - azt mind megettük. Mindig ment haza egy-egy csapat, csak mi maradtunk. Holb G. bácsi is elindult haza, de le kellett szállnia, mert ment a hasa. Visszahozták a kolhozba s pár nap múlva meghalt. 1947-ben 20 évesen 38 kg-mal jöttem haza. Ezt az időszakot nem törölheti ki soha senki az emlékezetünkből." Gém Ferenc: „1845 január 9-től 1949. november 26-ig tartott az én esetemben a deportálás. Testileg, lelkileg le voltunk nyomorodva. A rossz ellátás miatt nagyon sok ember elpusztult. A halottakat magunk temettük el. A hazautazás Máramarosszigetig tehervagonban történt. Ott három heti várakozás után elérkeztünk Debrecenbe, a Pavilonba. Itt kiállítottak egy elbocsátó levelet, egy orvosi vizsgáról szóló igazolást és 20 Ft gyorssegélyt kaptunk." Nagy Imre „1945. január 2-től 1949. november 26-ig voltam „jóvátételi munkán". Hosszú volna mindent leírni, ami ott történt. A bánya, ahol dolgoztunk 4 km-re volt a lágertől. Minden nap gyalog kellett megtenni azt az utat, fegyveres kísérettel. Kilenc hónapig csak éjjel dolgoztam. Reggel, amikor fáradtan megérkeztünk az volt a parancs, hogy a halottakat el kell temetni. Csak ezután lehetett pihenni. A halottakat egy deszkaládába vittük ki, s mentünk a másikért, mivel naponta többen is elpusztultak. Tavasszal, amikor a föld kiolvadt újra elföldeltük a halottakat. Egy emlékem maradt: A lágerben vegyesen voltunk dunántúli svábokkal. Mellettem feküdt egy Horn nevű bácsi. Otthon gazdag ember lehetett. Már nagyon le volt gyengülve, eladta mindenét. Egy este elővette a borotvát és megkért, próbáltam eladni, hátha kapok érte valami ennivalót. Ennek a borotvának már semmi értéke nem volt, mert pengét nem lehetett venni. Másnap reggel az éhségtől Horn bácsi 33