Árva Erzsébet – Pozsonyi József: Deportáltak — Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései / Újvárosi Dolgozatok 4. (Balmazújváros, 1989)

Tartalom

Vincze Sándorné, Lajter Irén így gondol vissza: Mikor megérkeztünk Krasznijlucsra a bányatelepen egy nagy házhoz szállásoltak el bennünket. Semmi ott nem volt, csak a csupasz padló. Mindenki a maga kis motyójával ott kuporgott a fal mellett. Pár hétig nem dolgoztunk. Később beosztottak bennünket munkára. Addig jó volt, amíg a hazai kosztból tartott. Mikor az elkopott... ?! Nem volt tisztálkodási lehetőség. A tetvek elleptek bennünket. Ennek az lett a vége, hogy tífuszosok lettünk. Aki meggyógyult a saját árnyéka volt. Rettenetesen lesoványodva, kopaszon, szánalmas állapotba kerültünk. így legyengülve a munka is nehéz volt. Engem a bányatelepre osztottak be rakodónak, kilenced magammal. Talán ez volt a legnehezebb munka. Mi kaptunk a legtöbb kenyeret, 120 dkg-ot. A bányászok 100, az építők 80 dkg-ot. Borzasztó megrázkódtatás ért bennünket, amikor az első csoport hazaindult. Akik maradtunk rettenetes lelkiállapotba kerültünk. Volt, aki nem beszélt, nem evett csak ült, ült letörve. Napokig nem tértünk magunkhoz. Volt olyan, amikor nem kaptunk kenyeret. Nem tudtunk dolgozni sem. Pedig nehéz volt a munkánk. Egy saroglyát megraktunk szénnel 80—100 kg. Ezt kellett két lánynak egy keskeny pallón a vagonba vinni. Mindenki csak a saját párjával tudta ezt elvégezni, mert fontos volt a megszokott mozdulat. Apám is a bányába került. Ő még nehezebben tudta elviselni a körülményeket. Ahol tudtam segítettem rajta. Munka közben eltettünk egyegy szén darabot, (amit elbírtunk cipelni) és eladtuk a környéken. 1945 őszén a lábamra esett egy nehéz fa, könnyebb munkára irányítottak. Az építőbrigádba kerültem. Eljött a tél, kegyetlen hideg volt. Vasárnaponként a kolhozba mentünk napraforgót szedni és kukoricát fosztani. El lehet gondolni milyen munka ez a fagyban. De nekünk istenes volt, mert egész nap tudtunk rágcsálni valamit. Tavasszal vadsóskát szedtünk, egész héten azt ettük. 1946 nyarán poloskák lepték el a lágert. Ciánoztak, de csak megmaradt belőlük jónéhány. ősszel a nagyon gyengéget haza engedték. Én is közéjük tartoztam. Alig tudtam otthagyni apámat, éreztem nem látom többé. 1947-ben húsvétkor jött a hír. Hófehér hajú 45 éves ember nyugszik a meddőhányó mélyén. Csak a jó istent tudtuk kérni, adjon neki örök nyugalmat a többi magyar áldozat mellett, akik ott hamvadnak Krasznijlucson a 16-os bányatelepen. Én is írtam naplót, de elszedték tőlem. Csak az emléket, ami a lelkünkbe íródott, azt nem tudták elkobozni senkitől. Egyszer levelet írhattunk haza. Még ma is őrzöm az iratok között. Árva Emőné Holb Mária „Én nem a bányában dolgoztam, hanem előbb egy fatelepen aztán egy kolhozban. Egy disznóólban helyeztek el bennünket. Egy kerítés volt köztünk 32