Árva Erzsébet – Pozsonyi József: Deportáltak — Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései / Újvárosi Dolgozatok 4. (Balmazújváros, 1989)
Tartalom
Bár az is fáj, ha egymáshoz érünk. Kaptunk egy kenyeret és egy doboz konzervet. Nagyon lassan érünk haza. Sokszor megállunk, kell a mozdony. Már nyolc napja úton vagyunk. Ha megállunk mindenki szétszéled a földeken, ennivalót keres. X. 18-20. Megint szenvedünk az éhségtől. Az úton hazafelé halnánk meg? Van, aki le sem tud ülni, az egész teste sebes. Ha valaki elmegy, olyan gyenge, hogy nem tud visszajönni, ott marad. Aki meghal útközben, kiteszik a sín mellé. Végre elértük a határt! Kaptunk enni! Már mindenki készülődik. Mikor jön el az a várva várt állomás, ahol leszállhat? X. 29. Elértük Debrecent! Mindenki egyszerre akar a szülőföldre lépni. A rendőrségen adtak egy papírt, és mehetett mindenki amerre lát. Gyalog indultunk haza, Újvárosra. Vannak jó emberek, akik felvesznek a szekérre. Az egész út tele van hozzátartozókkal. Mindenki várja az övéit. Bizony sokat hiába. Szarvas Ferencné 10 hónap után megszabadult a szenvedéstől. De még sokan maradtak, akik tudtak dolgozni. Hazajött É der Erzsike is. ö ugyan nem irt naplót, de még ma is elevenen él benne, ami ott történt. . . „Fiatal kislányok voltunk. Éheztünk, szenvedtünk, értelmetlennek tartottuk életünket. Úgy bántak velünk, mint a foglyokkal. Állandóan sorakozás, számlálás. Mindenütt fegyveres őrök. Dolgozni nemigen bírtunk, mert nem adtak enni. Nem tudtunk tisztálkodni. De, ha volt is rá lehetőség újból tetvesek, rühesek lettünk. A föld szülte a tetűt. Ezért vágták le a hajunkat. Nagyon tiltakoztunk. Pinczés Manci nem akarta engedni. Futkosott az őrök elől, de csak lefogták. Egy botot tettek a lába alá, mint a birkának és levágtak egy sort a hajából. Azután kénytelen volt engedni az egészet. De aztán! Neki az orosznak ököllel! Úgy megverték ezért szegényt, hogy három hétig nem tudott lábra állni. Nekem ekkor nem vágták le a hajam, mert besötétedett. Később tífuszos lettem, akkor aztán kopaszra. Már a többinek egy centis volt, nekem puci lett a fejem. Nem bírtam dolgozni, így haza engedtek. 45 éve senki nem kérdezte meg tőlünk mi történt velünk. Most hallom a rádióban foglalkoznak a hadifoglyokkal, a belföldi internáltakkal, de velünk eddig nem. Pedig ami velünk történt, arra nem adtunk okot. Egy 15 éves gyereknek van már politikai háttere? Hogy német származásúak vagyunk, tehetünk arról? Igeniá meg kell emlékezni az ott meghaltakról és rólunk, akik kibírták a szenvedést!" 31
