Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)

A fényképész szerepei - Mi, debreceniek

GONDY ÉS EGEY azonosulni: az ő választott célcsoportja és példája a szabadság és függetlenség hordozójának és letéteményesének tekintett debreceni őspolgárság. Gondyt a beilleszkedés szempontjából hidegen hagyja a saját magához hasonló „jöttmentek" csoportja, a bevándorolt, kozmopolita, bár modernnek még korántsem nevezhető polgárság, még ha ők egyre többen s egyre inkább többségben vannak is. Úgy gondolja, ha debreceni akar lenni, a cívishez, mint Debrecen ősi szellemének megtestesítőjéhez kell hasonulnia. A nehézséget az jelenti, hogy ez a csoport senki idegent nem, s ekkor már annyira sem, mint régen, a teljes önfeladás és azonosulás árán sem fogad be a maga sorai közé: minden idegenre: emberre, eszmére és törekvésre, gyanakvással, mint jogai potenciális bitorlójára és kikezdőjére tekint. Ezért folyamodik Gondy írásaiban és magatartásában a belülről támadás stratégiájához: azon a ponton igyekszik megérinteni a cívis szívét és lelkét, ahol a legérzékenyebb, mert világképének középpontját képezi: a városi és személyes függetlenséget, gazdagságot és szabadságot jelképező szabad pusztáknál, a földművelő és a földművelés piedesztálra emelt eszményénél. „Ugyan mi szüksége van a társulásra oly polgárnak, kit a földművelés tesz elsősorban függetlenné, ki egyedül Istentől várja a szerencséjét? Tanyája: oltára!"

105 - visszhangozza Gondy a cívis szólamait, hiszen az ekkor már sokkal inkább paraszt, semmint polgár cívis szemében ez a legfőbb érték, ahogy a belőlük toborzott függetlenségi Párt számára is, s ezt fogja Gondy Károly is írásai középpontjába állítani. Gondy, az ízig-vérig városi - mégpedig nagyvárosi, nem ilyen parasztvárosi - polgár, a beilleszkedés vágyától hajtva könnyen túllendül a saját személye és a hangoztatott elvek között feszülő anakronizmuson, ahogy a ránehezedő nyomásnak hozzá hasonlóan nem tud ellenállni ebben a városban sem a betelepülő zsidó boltos, sem a kollégiumi tanár, s előbb-utóbb valamennyi földbirtokossá lesz, hiszen Debrecenben nem ember az, akinek földje nincsen. Gondy írásainak, megnyilatkozásainak eszményképe így egy olyan, magyar gyökerű, magyar kultúrájú, földművelő társadalom lesz, - „a föld a legnagyobb úr, s utána annak hű művelője"

106 - amelynek ekkor már Debrecenben is leginkább ezen szólamok minél hangosabb és ékesszólóbb hirdetésére telik csak az erejéből, hiszen ebben az időben a cívis már „nem felismerhető társadalmi képlet", és a debreceniség „már politikai és társadalmi állásfoglalás".

107 Gondynak éppen ez az attitűd felel meg, hiszen a debreceniség vállalásának semmi értelme nem lenne, ha ezt nem hozhatná mindenkinek a tudomására. Azok az eszmények azonban, amelyek a cívist - és a Debrecen-életérzést - fenntartották, a XIX. század második felében már nem voltak élhetőek, s mert eljárt felettük az idő, korszerűtlenek és konzervatívok, ezáltal hamisak lettek, mert nem hagyományokhoz, hanem elavult gazdasági és társadalmi formákhoz ragaszkodtak, a cívis ezek