Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)

A fényképész szerepei - Mi, debreceniek

A FÉNYKÉPÉSZ SZEREPEI GONDY ÉS EGEY MI, DEBRECENIEK Ha Simonyi megbízottját azonosítjuk Gondy Károllyal, azzal kijelentjük, hogy a fényképészsegéd már 1863 nyarától Debrecenben volt. „Érdemelt bizalomban a valódi fényképész sem részesülhet mindaddig, [míg] tudományáról s becsületességéről a közönség meggyőződve nincs. Ezt kellett tapasztalnom [ide] érkeztemkor nekem is; eleinte készpénzemből kellett élnem" - mondja Szentkuty István.

95 Gondynak e bizodalom megszerzése után (fényképésztársa fél évet szánt erre), már kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy Simonyi műtermére figyeljen, vagy azt rentábilissá tegye. Talán már ekkor is tudta, hogy itt marad, hogy ebben a városban telepedik le, hogy itt fogja megalapozni és felépíteni életét és praxisát. Ehhez pedig meg kell ismerni a közeget, a várost, a leendő közönséget: a legfontosabb feladat tehát ebbéli gyakorlatokat folytatni, megmerítkezni a város társadalmában, megismerni azt és megismertetni, elfogadtatni magát. Hogy hogyan kezdett mindehhez hozzá, arra vonatkozóan Gondy, a század végétől szinte heti rendszerességgel közölt újságcikkei egyikében, maga mesél el nekünk egy történetet, amely megvilágítja kissé a viszonyt, amely az idegen, kezdő fényképész és a befogadó közeg között fennállt. „Volt nekem egy furcsa kázusom - meséli Gondy -. Mikor én még Debrecenben egészen ismeretlen voltam, egy régi ösmerősöm minden szalonok mellőzésével a Zsuzsikába vezetett. Akkori időben itt az uraknak a híres tejes kávé csarnokban zsuzsikáltak és muzsikáltak. Ott egy szakállas, de nem igen cigányos kinézésű művész a hegedűn gordonkázott. Elmenőben megdicsértem művészetét, és három hatost nyomtam a markába. Garibaldi

96 ezzel a csekély honoráriummal sértve érezte magát, illetőleg speciális művészetét, és rákezdte az O Du mein lieber Augustin-t. Igaz, én akkor bő bugyogóban jártam, bizonyosan bőven költő vigécnek tartott. Történt aztán nemsokára, hogy Garibaldi fotográfiára éhezett, megjelent műtermemben. Én akkor kereken kijelentettem, hogy én őt le nem veszem, a mire még az nap a kapitányságnál bejelentett. Korner tanácsnok elég tapintatlanul fel is hívatott, és avval argumentált és kapacitált, hogy miután csak egyedül vagyok a mesterségemmel, hát illő volna szegényt úgy hamarjában lekapni. Én is előadtam a magam okait a megtagadásra, és evvel be volt fejezve az ügy: Garibaldinak jutott a nagy fülemülefütty."

97 Mi az a punctum, amely ebben a történetben - az iparos önérzet védelmén túl, amiért eredendően elmeséltetett - megragadja a figyelmünket? Nem más, mint a bő bugyogó, amiben Gondy jár, hiszen ez ad okot a téves identifikációra. Az identitás-kutatások alapvetése, hogy a közönség az idegent ruházata, fellépése, beszédmódja alapján hamarabb és jobban, egyértelműbben