Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)

A fényképész szerepei - Mi, írók

Mindezeket figyelembe véve az eddigieknél is világosabbá válik, hogy Gondy Károly művészi szemléletmódja, hozzáállása és ízlése nem befolyásolhatta a fényképein megjelenő világot, hiszen az nem a saját, hanem közönsége ízlésének kordájában állt. A fényképész a századvégen azonban nem pusztán azért ad kitömött galambokat modelljei kezébe, mert a képes családi lapok múzsáitól, mint „tetszetős pose-okat", ezt látta, hanem mert immár maga sem tudja megkülönböztetni a hamis idillt a valóditól. A fényképészműtermekben zajló több mint fél évszázadnyi munka során egyre inkább kiviláglott, hogy a fényképészet és a festészet látás- és ábrázolásmódja nem feleltethető meg egymásnak, hogy a fényképészet, ha művészet is, egészen másképp az, mint a festészet, hiszen csak rá jellemző, sajátos látásmóddal és esztétikával bír. A mútermes fényképészet hosszú korszakának nagy tapasztalata ez - amelyet azonban leszűrni Gondy Károly nemzedékének már nem volt módja: ez a feladat az utódokra várt. Gondy műtermének új bérlői majd „új életet visznek a vállalatba",

421 s bár képeik kezdetben még nagyon hasonlítanak elődeikéhez, egyre fényképszerűbbek lesznek, és egyre kevésbé akarnak a biedermeier portrénak megfelelni. Már Nagy Ignác is azzal ünnepelte a fényképet, hogy az megszünteti a művészi hazugságot és ocsmány hízelgést:

424 az igazmondás korszaka azonban csak ezután következett. GONDV És ECEY MI, ÍRÓK A XIX. század végi Debrecen kulturális arculatát vizsgálva, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az azt közvetítő, elsődleges és legkönnyebben hozzáférhető fórumot: a napi sajtót és annak létrehozóit, a hírlapírókat, annál is inkább, mert a századfordulón Debrecenben az újságíró-társadalom képviselte a „szellemi arisztokráciát", amely a véleményformálás gyeplőjét a kezében tartotta - nem véletlenül szeretett volna Gondy Károly is közéjük tartozni. A másik oldalon azonban a megszólított társadalom áll: az a társadalom, amely közönyével, fölényével és semmibe vevésével szinte minden fórumát ellehetetlenítette a szellemi életnek. A debreceniek érdeklődését bármi iránt felkelteni soha senkinek nem volt könnyű, ám a sikeresen kommunikált debreceni önkép olyannyira elfedte a város ilyetén szellemi állapotát, hogy a valósággal való szembesülés keserves tapasztalás volt minden idegen számára. Hogy mennyire nem volt ez. új jelenség, arra példának Kardos Albert történeti visszatekintését idézhetjük, aki már a tizennyolcadik századra is jellemzőnek tartja ezt a magatartást. „Debrecennek egész társadalmát és így irodalmi embereit is, valamint ma, úgy már akkor is jellemezte az a különös felfogás, hogy nem óhajt mások előtt elöljárni, de a mások vezető uralmát sem fogadja el, országos szerepre nem