Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)

A fényképész szerepei - Mi, művészek

I3O GONDY ÉS ECEY jöhet. Ilyesmire nincs berendezve a debreceni közönség."

418 Azok a régi, megbízható családok, akik még a régi értékek ismeretében vásárolnak képeket, Gondyval azonos mércével mérnek, akik pedig nem, azok megelégszenek az elzárt, elzárkózó közegbe egyedül eljutó népszerű, képes családi lapok képi világának színvonalával: a társasági, anekdotázó festészettel. Gondy pedig, miután szintén ennek az elzárt közegnek a lakója, az itt töltött negyven év alatt egyre inkább elveszíti a viszonyítási pontokat, és nem veszi észre, hogy a századvégen már nem kérhetők számon egy festményen az általa megtanult szempontok. Az a rácsszerkezet, amelyet használ, nem az általa elemzett képekhez készült, ezek már nem fejthetők meg az ő rendszerével, így addig próbálkozik annak alakításával, forgatásával, amíg el nem éri a találkozási pontot megcélzott közönsége ízlésével: a rajztanárok képeiből leszűrt eredmények ahelyett, hogy szakvéleményt tükröznének, megfelelnek a provinciális ízlésnek, beleszorítva a kitágított kategóriákba mindent, ami egy nyárspolgárnak tetszhet: a fényképész ebben a tekintetben is alkalmazkodik. Gondy immár nem szakértő, nem műértő, hanem, mint cikkei minden más témájában is, a cívis életérzés, vagyis a maradiság szószólója lesz, kiterjesztve így azt az élet minden területére, nem hagyva helyet a változtatás lehetőségének. „A vidéki vezető rétegek - nemcsak az egyre szegényedő nemesség, de a hagyományait lassan megtaláló értelmiség is - még távol álltak attól a művészeti érettségtől, hogy méltányolják (pl.) Szinyeit. A magyar városok izmosodó polgársága pedig még az 1880-as években is főként a nemzeti öntudatosodás eszközének tekintette a festészetet, melyen a történelmi múlt, a jeles kortársak, és a szép haza ábrázolása mellett teljesen elhanyagolhatónak ítélte (pl.) az ember és a táj közötti kapcsolat harmóniáját"

419 - és hol van már a századvégen Szinyei! Nem csoda, ha a magyar vizuális kultúra (a kritikusokat meg a Társulatot is beleértve) értetlenül fogadta Ripplt, ha még Szinyein sem jutott túl: mindezt egy kalap alá véve nyilvánította vétkes modernizmusnak, erkölcstelen túlhajlásnak, és a századvégen is megelégedett (az eladott képek listája szerint) Pálfi József, Németh Lajos, Brauck Lipót, Brodszky, Telepy, Bakos Tibor, Ringlison József, Neogrády Antal ártalmatlan táj- és életképeivel, noha ugyanakkor, ugyanott vehettek volna már Vaszary és Fényes Adolf képeket is.

420 Értő kritikát, a modern művészet útvesztőjében való eligazítást pedig nem kaphattak Gondy Károlytól sem, hiszen Rippl művészetének befogadása pl. olyan gyors pálforduláson ment keresztül,

421 hogy azzal, bármennyire is igyekezett követni a hivatalos álláspontot, nem tudott Debrecenből lépést tartani - és ha értesült is róla, az már nem érinthette saját véleményét a kérdésről: hogy „károgó varjúsereg fészkel a művészet Pantheonja eresze alatt..."

422