Szabó Anna Viola: Gondy és Egey fészképészeti műintézete Debrecenben (A Magyar Fotográfia Forrásai 5. Debrecen, 2008)

A fényképész szerepei - Gondy és Egey fényképészműterme a Teleki (Szent Anna) utcán

minden díszlethez hasonlóan, nem egyszerre, hanem konjunktúraszerűen használják, amíg új, addig sokan, sokszor kérik, aztán fokozatosan kikopnak a használatból. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy-egy díszletelem hosszú idő után újra felbukkanna, mint például a tükrös fésülködőasztal, amely a nagyon korai képeken szerepel néhányszor, majd a 90-es években kerül elő ismét. Valószínűleg néha szükség volt selejtezésre, hiszen bármilyen nagy is volt a műterem, ennyi bútortól nem lehetett volna dolgozni. Már maguk a gyerekjátékok is, önmagukban, nagy helyet foglalhattak. Az évek során használatba vétetett több doboz építőkocka, legalább három hintaló, számtalan kutya: palotapincsi, pumi, bulldog és vadászeb, kerekeken guruló tehenek és bárányok, ló húzta kisszekerek, játéknyulak, bababútorok, kicsi babaházak, dob, harmonika és trombita, puska és lepkeháló, talicska és labda, karika és paprikajancsi, takarító felszerelés, babakocsi és babák minden mennyiségben. Nem szóltunk még a felnőtteknek való játékokról, amelyekkel a megrendelők elvarázsolhatták magukat, segítségükkel eljátszhattak a megálmodott szerepet, s ezért legalább olyan tömegben fordultak elő, mint a kicsikéi. Volt itt számtalan napernyő és esernyő, ékszertartó dobozka, tollas legyező, kalitka, kitömött galamb, virágkosarak, perzsaszőnyeg és csipkefüggöny, festett fácskák, csokréták, bibliák és imakönyvek, íróasztalkészletek, kancsók, vázák, üvegek és poharak - az anyáknak meg lavórok és fűzfakosarak, amelyekGONDY ÉS ECEY IO3 be csemetéiket beültethették - illetve az a fehérre festett emelvény, amelyre a gyermeket felállítva, csakugyan színpadi szereplőnek vagy kirakatbábunak látszott. Érdekes megfigyelni a Gondy-féle képeken, hogy minden modell nagyon szigorú és fegyelmezett, szinte senki nem mosolyog, nem enged meg magának játékos gesztusokat. Még a párok is mintha karót nyeltek volna, soha nem a társuk, csak a fényképész kedvéért mozdulnak: a puritán erkölcs azonban azt is nehezen tűri, hogy akár csak egymáshoz is érjenek vagy egymásra nézzenek a felvételeken, nemhogy bármilyen érzelmet kimutassanak: így sokszor két idegent látunk a közös képeken, akik valami ismeretlen, de leginkább ijesztő dolog felé indulnak kettesben; és ez társadalmi osztálytól függetlenül jellemző: parasztokra, polgárokra egyaránt. A baráti viszonyok a mátkapárokénál sokkal egyértelműbben és nyíltabban fejeződnek ki. Aki pedig játszani akar, az eleve jelenetbe állíttatja magát, vagy vicces kellékeket választ: a képpel valamit el akar mesélni. A többség azonban éppen csak önmagát akarja bemutatni, saját komoly, ünnepélyes, méltóságteljes énjét szeretné viszontlátni és az utókorra hagyni. A közönség összetételét illetően, nem lehet egyik társadalmi réteg dominanciáját sem meghatározni: a cívispolgár éppen olyan nagy számban jár el a műterembe, mint a nemes vagy az újpolgár,