Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Dankó Éva: Emlékezés az utolsó tanúra

Szűcs Sándor elbeszélőként indult, a húszas évek elején meseszerű történetekkel lépett fel. Elbeszélései hamarosan határozott formát, tartalmat, tárgykört kaptak, leíró módon a régi sárréti világról, népéletről szóltak. Ebből a szempontból jellemző első könyvének a címe: A régi Sárrét világa (1942). Ez a könyve az első „Összedolgozása" korábbi apró cikkeinek, históriáinak. Az összedolgozásban határozott néprajzi szempontok érvényesültek. A néprajzi érdeklődéshez Milleker Rezsőtől és magántanárától, Mendöl Tibortól származó földrajzi, közelebbről emberföldrajzi szemlélet vezette el. Szerette hangsúlyozni, hogy néprajzos indítását Györffy Istvánnak köszönheti, hogy különösen Györffy Nagykunsági krónikája gyakorolt rá nagy hatást, holott néprajzi érdeklődése, sőt néprajzi képzése is korábbról datálható. Egyrészt maga Milleker Rezső volt rá néprajzi szempontból is nagy hatással és nem különben Milleker másik magántanára, az etnográfus Ecsedi István, a Déri Múzeum igazgatója. Ecseditől különösen sokat tanult, mindenekelőtt módszert, de kifejező formát is. Györffy Nagykunsági krónikája mellett Ecsedi útirajzai, hortobágyi életképei, népdalgyűjteménye voltak a példaképei. A régi Sárrét világa sikerén felbuzdulva töretlenül folytatta munkáját. További apró cikkekben, rajzokban, históriákban villantotta fel a régi népélet, a vizes világ embere életmódjának egy-egy mozzanatát, hogy aztán újra meg újra füzetekbe, majd pedig az ezekben megjelenteket is átdolgozva, kötetekbe foglalja őket. Füzetei a következők: Hogyan utaztak a régi sárrétiek. (1937), Régi Sárréti betyárok. (1938), A bajomi vár. (1939), Ludas Matyi cimborái. (1954), Háry János bajtársai. (1956), Békési históriák. (1959), Tudományos disputa. (1980), Könyvei: A régi Sárrét világa. (1942), Pusztai krónika. (1946), Pusztai szabadok. (1957); Szól a duda, verbuválnak. (1962), Betyárok, pandúrok és egyéb hírességek. (1969), Régi magyar vízi világ. (1977), Madárkereső királyfiak, (posztumusz 1984). Bármennyire is jellemző Szűcs Sándorra a história, az emlékezés műfaja, jelentősek néprajzi ismereteit közlő tanulmányai is. Szűcs Sándor szakképzett etnográfus volt és a harmincas évek végén, a szocialista rendszerváltásig számos tanulmányt is közölt a szakfolyóiratokban. Ezekben is a letűnt vizes világ alakította életmódokról adott számot mind a tárgyi (gazdálkodási), mind pedig a szellemi néprajz (szokások, hiedelmek, hitvilág, népköltészet) vonatkozásában. Ezek a tanulmányok a tudós kutatót állítják elénk, aki azonban tudományos közleményeiben is a művészi kifejezésmódra törekedett. Tanulmányai különben tárgyukat tekintve is szoros kapcsolatban állnak históriáival, apró cikkeivel, a Háromföld népéről, neves embereiről, érdekes eseteikről szóló írásaival. Tanulmányai közül két programadó írását kell mindenek előtt megemlítenünk. Az egyiket pályakezdésekor, 1938-ban adta közre a Nadányi Zoltán szerkesztette Bihar vármegye című kötetben: Néprajzi vonatkozások Bihar megyében. A másikat pályája vége felé, mintegy újabb, javított összefoglalását adva a kutatott és a kutatandó néprajzi feladatoknak: A Sárrét múltja. Ez 1965-ben jelent meg a Miklya Jenő szerkesztette Sárréti írások című tanulmánykötetben. Az Ethnographiában, a Debreceni Szemlében, a Jászkunságban és egyéb helyeken megjelent tanulmányainak tárgyáról címeik jól tájékoztatnak: A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten. (1933). Biharnagybajom régi vízrajza és a község kialakulása. (1934), Nádvágás a bihari Nagysárréten. (1936), Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten. (1936), A nagysárréti juhászat. (1937), A Nagysárrét régi disznótartása. (1940), A sárkány a sárréti nép hiedelmében. (1940), Javasok a Nagysárréten. (1941), A sárréti nádház és élete. (1943), Adatok az alföldi táltosok ismeretéhez. (1943), Sárréti játszóvers egy régi betyárról. (1942), Az „égbenyúló fa" a sárréti néphitben. (1945) stb.