Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Dankó Éva: Emlékezés az utolsó tanúra
Azt megtudandó, hogy ezen szép, elismerést és népszerűséget hozó életmű ellenére hogyan alakult Szűcs Sándor élete a „remete" a „magános" életévé, vissza kell kanyarodnunk élettörténete folytatásához. Az idevonatkozóan eddig elmondottakból azt kell felidéznünk, hogy visszavonult Bajomba, hogy onnan a karcagi múzeumi állásvállalás idején sem szakadt el. A karcagi múzeumban eltöltött tíz év sok fáradozása, törődése is csak jobban, még inkább Bajomhoz kötötte. Alig várta, hogy hatvan éves legyen, mindjárt nyugdíjba ment, illetve haza, Bajomba, végleg. Édesanyja halála, Imre öccse eltávozása a távoli szatmári Magosligetre, majd onnan halála, valamint később a háznál maradt Zsuzsika halála magára hagyta, egyedülivé tette az ősi portán, a „templomnyi időt megért" öreg házban. Mindjobban elhatalmasodó magányán mit sem változtatott nyugdíjazása után kötött házassága, Nagy Erzsébet Berta karcagi tanítónővel. Erzsébet - következetesen úgy hívta, szólította - debreceni származású volt. Az önkéntes néprajzi gyűjtők táborába tartozott, a karcagi honismereti mozgalom, népművészeti tevékenység (hímzés, szalma-nádintarziakép készítés) ismert alakja volt. Szűcs Sándor karcagi múzeumigazgató korában ismerkedett meg vele. Házasságkötésük után Erzsébet Biharnagybajomba költözött s mindenben azon volt, hogy férjét a rajta egyre jobban elhatalmasodó magányból, depresszióból kiemelje. Ez azonban nem nagyon sikerült neki, egyrészt, mert maga is súlyos beteg volt, hamarosan meg is halt; másrészt pedig azért, mert mind neki magának, mind pedig Szűcs Sándornak tapasztalnia kellett, hogy elfeledték, hogy mindinkább bíráló szóval, meg nem értéssel foglalkoznak vele azok, akik még számon tartják. Megritkultak a baráti látogatások, ritkábbá vált a levelezés. Szűcs Sándor pedig egyre inkább fáradt, mindjobban körülvette a magány. Mindennek ellentmondani látszik, hogy hetvenedik születésnapján szinte példátlan módon fordult felé a figyelem, az elismerés. A Magyar Néprajzi Társaság Györffy István Emlékéremmel tüntette ki, a Szolnok megyei Múzeumok Szervezete első évkönyvét neki szentelte, a Hajdú-Bihariak pedig Bajomi Krónika címen néprajzi- és helytörténeti antológiát adtak ki tiszteletére. Az egyéb jubileumi megemlékezéseknek pedig se szeri, se száma nem volt. Hetvenötödik születésnapját már sokkal szűkebb kör, voltaképpen csak a szülőfalu ünnepelte meg. Az a szülőfalu, amely aztán egyebekben is segítője, támasza - gondviselője - lett teljesen magára maradt „nagy fiának". Magára maradva, beteg felesége ápolása révén is rendkívüli módon érzékennyé vált. Ennek tudható be, hogy az utolsó években, részben még feleségével együtt, részben pedig Erzsébet halála után magában, elkezdte elpusztítani, elégetni élete és munkássága dokumentumait. Látogató barátai közül többen, nem egy alkalommal, azon kapták a házaspárt, majd pedig Szűcs Sándort, hogy égeti a levelezését, a jegyzeteit, okmányait, könyveket, füzeteket. Időről-időre sikerült ugyan ezt a pusztítást megakadályozni, rávenni az égetés abbahagyására, azonban a hagyatékból ismerten láthatjuk, hogy igen sok értékes, Szűcs Sándor életére és munkásságára, kora kulturális törekvéseire, kapcsolataira mutató anyag pusztult el, hiányzik. Különösen fájdalmas, hogy jóformán semmiféle jegyzetanyagnak, gyűjtési feljegyzésnek nem kegyelmezett. Hagyatékából, amit a püspökladányi Karács Ferenc Múzeum gondoz, szinte teljességgel hiányoznak gyűjtései, jegyzetei, publikált és még kiadatlan írásai. Végső magányában Biharnagybajom gondoskodására szorult. Amikor végleg magatehetetlenné vált és gondozását helyben a tanács már nem tudta megoldani, a debreceni nagyerdei szociális otthonba juttatta. Egy itt elszenvedett combnyaktörés keserveit inkább öntudatlanul, mint öntudattal hordozva halt meg, 1982. augusztus 2-án. Halálában sem távozott el Bajomból. Többször kinyilvánított óhajának megfelelően a szülőfalu hazavitette holtestét, és nagy részvét mellett temettette el az ősi háztól, 1982. augusztus 9-én.
