Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

7. Falucsúfolók Ezelőtt nemcsak egyes embereknek, hanem egész községeknek is jókedvvel osztogatták a gúnyneveket. Láttuk már az előbbi fejezetekből, hogy mindenik falu a maga szokásaival egy külön világ volt, s mindenki szülötte faluját vallotta legszebbnek, az ott dívó szokásokat leghelyesebbnek. így e szerrel tehát a más portáján csak hibát, fonákságot lehetett látni! Ez a szemléleti mód volt a falucsúfolók kiapadhatatlan forrása. Nincs olyan községünk, amelyikről csipkelődő história vagy szólásmondás ne forogna közszájon. Ha pappal, tanítóval, nótáriussal történt valami félszeg, nevetséges eset, véletlen tévedés, akkor abból faluszégyen lett. Az ilyesminek hamar híre futamodott, és a többi községek századok múlva is emlegették. De még nem is vártak ilyen alkalomra! Pl. olyan kicsiségbe, hogy Bárándon targoncát mondanak, nem pedig talicskát, mint a szomszédos helységekben, abba már megbotlanak. Azt kérdi a bajomi legény a báránditól, mintha nem tudná: „Csak tán nem targoncára való vagy, komám?" És ennyi elég is! Tréfás, agyafúrt ember alaptalan kitalálása szintén gyökeret vert hamarosan, ha a kipécézettek bosszantására alkalmas volt. Némelykor távolabbi vidékről hozott csúfolódást honosítottak meg. Arra jártában felszedte valaki, s itt ráfogta valamelyik községünkre. Akad olyan is, amelyiknek a magvát régi kalendáriumok adomái közt találhatjuk meg. Nagyvásárok alkalmával, midőn egész környék népe összesereglett, a kedvező helyzetet elszalasztani nem akaró, virtuskodni vágyó legények legcélszerűbben úgy köthettek bele a fél vásárba, ha ilyen csúfolódással hozakodtak elő. Nosza, kerekedett erre gyönyörű rebellió íziben! Pártokra szakadt a sokadalom, s aki meg tudott forgatni feje fölött egy fokost vagy egy ólmosbotot, az nem maradt ölbetett kézzel. Még a viálisabb fehérnép is felbuzdult. Megoldódott a nyelvük, lerángatták egymás fejéről a kendőt, és egymás kontyába ragadtak. Adott is, kapott is ilyenkor igen mindenki. Bálnak, gyepi mulatságnak, még inkább a csárdai dáridóknak is gyakorta így szakadt végük. A falucsúfolók tehát jeles szerepet játszottak a nép életében. A néphumor legjellemzőbb megnyilatkozásait találjuk köztük. Közvetlen példákat szolgáltatnak arra is, hogy mit tart a nép magához méltatlannak, erkölcsi szempontból megítélés alá esőnek. Ezért érdemelnek fokozott figyelmet. Itt azonban csak a legismertebbeket szedem össze. * Országszerte emlegetett falucsúfolónk a csökmői sárkányhúzás históriája. A régi világban sok kemény koponyán léket ütöttek miatta a csökmői atyafiak, mert semelyik változatát nem szerették hallani. Többféle változata van ugyanis, s ezek nem csupán szájról-szájra szállottak, hanem írásban örökítve is terjedtek; versben és prózában egyaránt. Nekem is mutogattak a Sárréten itt-ott olyan agyonhajtogatott zörgős papírt, amelynek sárgult sorai erről szólnak. Egyiken még ékes, tarka ábrázolatokat is láttam. Mindenik változat egyezik abban, hogy Csuba Ferenc nevéhez fűzi ezt a fura történetet. Ez az ember békési születésű táltos volt. Az ellene kiadott köröző levelet Túrkeve város 1801. évi jegyzőkönyvéből Györffy István közölte, s ebből tudjuk, hogy „34 éves, református, feleséges, gyermekes; barna, szikár termetű, hibás szemeivel csak sajdít, de jól nem lát. Ha gondolkodik, úgy beszél; annyival inkább, ha csalni akar, azon rossz szemét csodálatosan forgatja, nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódítja a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van. Rendszerint szűrben, csizmában és gatyában szokott járni." Hét vármegyében körözték.