Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
A história egy szelídebb változata (mert van olyan is) azt regéli, hogy egyszer ez a Csuba Ferenc - miért, miért nem - megharagudott a csökmőiekre, és feltette magában, hogy csúfos bosszút áll rajtuk. Szándékát végrehajtandó, a Káposztásér partjába mindenféle összeszedett csontot földelt el s egy szép napon beállított a helység házához, és a maga módja szerint előadta, hogy jártában-keltében az említett helyen rengeteg kincset látott a földbe rejtve, s annak birtoklásához hajlandó hozzásegíteni az elöljáróságot. Természetesen, a falu bölcsei nem vetették meg a földi javakat. Éjfélkor Csuba vezetésével kimentek ama jeles helyre, és az általa mutatott ponton az ér partjának vetették ásóikat. Még a hitetlenek kétsége is rögtön eloszlott, mihelyst a csontokat megtalálták. Nosza lehánytak magukról ködmönt, lajbit és izzadásig folyt a munka. Ám Csuba egyszer csak szemét forgatva leintette őket: „Vigyázat, nemzetes uraim! A kincset sárkány őrzi, mely fenevad itt lakik az ér nádasában és most érzem - bősz haragra gerjedt a háborgatásért. Hagyjuk abba az ásást, jobb lesz. Holnap jöjjenek ide bírák uramék háromszor heted magukkal és húzzuk ki a vérengző sárkányt az odújából." Ki is tervelték, miként cselekszenek. Hosszú köteleket kötöztek egybe s ennek végét Csuba, mint akit ismer a sárkány, annak nyakára hurkolja, a bírák és a faluból kiválogatott markos férfiak, legények pediglen a kötél másik végébe ragadnak. így végezvén, vígan hazatértek. Csubát, mint kedves vendéget etették, itatták, csaknem a tenyerükön hordozták. De másnap a furfangos táltost és a huszonegy csökmői polgárt már az érparton találta az éjfél. Amaz bement a nádasba, de a kötelet a nem létező sárkány nyaka helyett egy vén rekettyebokor tövére hurkolta. Fenn az ágak között pedig már ott kucorgott Csuba komája, bojtár Tóth Miska. Feszült a húzók ina, ropogott a kötél, de a sárkány nem tágított a vackából. „Mintha a fenevad hangját hallanám" - szólt Csuba. Valóban, a rétből morgó, vészes hangok támadtak. Tülök volt Miskánál és valahányszor megrezdült a bokor, szörnyen belebődült, egy kivilágított vicsorgó tököt meg fel-felgyújtogatott. „Fújja a méreg - tódítá Csuda a szót - azokra, kiknek valaha is titkos ügyük volt más feleségével. Ha kiugrik, még agyarára találja szedni ezeket mind." „Hát akkor gondolja meg magát ki-ki engedé el a bíró elsőbbet a kötelet - én meg futva mutatom az utat azoknak, kiknek nem vásik a foguk a kincsre." Mit szépítsük a dolgot - bizony mindenki nadrágja fenekéhez csapta a sarkát, és illa'berek, nádak, erek! Meg sem állottak, csak a faluban. Csuba leoldá a kötelet, és kullogott az eltűntek után. „Szörnyű hírt hozok - úgy mond, - mikor rájuk akadt. A sárkány még hajnalig bejön a faluba, és vérét szívja a húzóknak. Nincs más menekvés, gyűljenek a bitang-istállóba, én ott megőrzöm kendeket reggelig." Nem kellett kétszer mondani! Csuba pedig rátette az ajtóra a hatalmas lakatot. Bent kuksolt a kovács is, s mire másnap a szomszéd faluból hívott mester kiszabadította a virrasztókat, Csuba már több határt hagyott maga mögött. A huszonegy csökmői magyar sejtette már a csúfos valót s megfogadtatták egymással, hogy elfutásuk valódi okát szoros titokban tartják. Igen ám, de az egyik legényt addig faggatta valamelyik menyecske, míg minden ki nem derült. Kerekedett erre lármás perpatvar itt is, ott is! Ennek révén a sárkányhúzásnak messze földön nagy híre támadt. „Sárkányhúzók" - így emlegették ezután a csökmőieket. * A mezősasiakról is szól a krónika. - Az egyszeri szolgabíró vadászni indult Sass határába, megérkezik Sassra, de még mielőtt kimehetne két agarával a földekre, valamilyen sürgős hivatalos ügyben vissza kellett térnie járása székhelyére. Meghagyta hát a sassi bírónak, hogy a két agarának visszatértéig viseljék jól gondját. Sem a bíró, sem a tanácsbeliek nem tudták elgondolni, vajon mivel élhetnek a rettentően sovány állatok. Ilyeneket eleddig még
