Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

meg másfelé vette az útját. Ennek azt mondta egyszer a gazdája: „Az a csákó tehén alkalmasint a másik gulyásé, eredj, csapd oda neki!" Amint kiszakította a többi közül, a tehén feltartotta a farkát, és árkon, bokron keresztül elkezdett nyargalni, a fiú meg mindenütt utána, mert nem tudott tőle elmaradni, hiába akarta volna. Meg sem állott a tehén, csak a sarkadi gulyában. Ott volt már akkor a másik bojtár is. Az öreg visszaparancsolta őket. Csúnya, őszi éjszaka volt, vágott a szeles eső. így szólt hát a számadó: „No kedves fiaim, heverjetek be a kunyhóba, ne áztassátok magatokat." Azok meg csak káromkodtak. Ezeknek az apró történeteknek a szereplői valóban éltek. Ma is találhatók még öreg emberek, akik gyermekkorukból, mint személyes ismerőseikre emlékeznek rájuk. Mindenik rendelkezett valamilyen, az átlagostól elütő testi vagy lelki tulajdonsággal, melynek reális oka, mivolta az egyszerű elme előtt homályban maradt, s ez elegendő volt ahhoz, hogy a babonás hiedelem szálaiból lassanként ilyen históriák szövődjenek köréjük. Megállapítható, hogy táltosaink többnyire a gulya, ménes mellől kiöregedett rideg, nőtlen pásztorok közül kerültek ki. Kidőlvén a szolgálatból, amelyiknek nem volt, ahol meghúzza magát, vándorútra kelt, és faluról-falura bolyongva ezen a tájon, az emberek jószívűségéből tengette életét. Nevét nem tudta senki, meg sem kérdezték, hanem egyik faluban ilyen, a másikban amolyan ragadványnéven emlegették. Különös, ismeretlen bolyongó életmódja miatt a táltos-hit megtestesítője lett. Nem koldult, tarisznyára nem gyűjtött alamizsnát. Pásztorias külseje révén már első látásra is bizonyos fokú megbecsülésben részeltették. Hol mivel kínálták, elfogyasztotta. Kérni csak tejet szokott, nem egészen azért, mert a néphit táltosa is ezen él, hanem mert akkor (nagyarányú állattenyésztésünk korában) ez volt a legolcsóbb étel-ital, amit bárhol szívesen adtak az ismeretlen vándornak is. Voltak gazdaudvarok, ahova mindig betért, valahányszor a faluba vetődött. Néhány napig időzött is és megfogva a dolog végét, egyet-mást becsületesen végzett; ha beteg jószág volt a háznál, azt megorvosolta; esténkint pedig se vége, se hossza nem volt a babonás beszélgetésnek. Ilyen helyen már tudták, milyen időközönként szokott megjelenni, s kedvenc ételeit is elkészítették, amelyek - jellemzően - mind pásztoreledelek voltak. Másutt nem is tartották számon! Ha nem jött a maga idejében, akkor elparentálták: bizonyosan meghalt az öreg. A hírben álló pásztorokról pedig - a rájuk vonatkozó egyéb irányú hagyományokat is egybe vetve - az derült ki, hogy foglalkozásukban a legkiválóbbak voltak. Hiszen a históriájuk is csaknem minden esetben a nyáj összetartása körül bogozódik, ami mostoha időben, farkasok támadásakor meg ellenséges indulatú emberek fondorlatai esetén a pásztor legnehezebb feladata. A kisebbszerű pásztorboszorkányságot látott ezen feladat biztos és nyugodt tempójú megoldásában. Sokszor szemébe is mondotta az illetőnek: „Hát bátyám, kendnek valamilyen tudománya van!" Az ilyen hiedelemmel szemben a pásztor titkolódzó, ami csak olaj a tűzre. Igen mindenik örököl ugyanis elődeitől babonás eljárásokat, és saját (öntudatlan) képességeik eredményét gyakran maguk is ezek gyakorlásának tulajdonítják. A határ legnehezebben megközelíthető helyein lakó, lovagló és nagyétű boszorkányokról szóló babonáinak a Sárréten több változata van. Ezek a „vén banyák" igen hasonlítanak a keleti rokonaink hiedelemvilágában élő gonosz banyákhoz. Az Európa-szerte elterjedt boszorkány-hit motívumaiból összetevődött históriáknak se szeri, se száma. Boszorkányság gyanújába keveredni ugyanis sohasem volt valami nagy tisztesség, éppen ezért valahány haragos asszony mind azon igyekezett, hogy ellenségének ilyen hírét keltse. Az efféle históriák nem csupán azért érdekesek, mert a néphit kutatója számára adatot szolgáltatnak, hanem azért is, mert közvetlen világot vetnek annak a kornak a népi életére, amelyből reánk maradtak.