Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
A csontodon furulyálok, Mindétig nyomodban járok, Azt mondom, hamar elmenjél, Katonához eredj, oszt ott egyél. Szűre ujjából hirtelen előrántott egy kis csontfútyülőt, cifrázva, hosszan belefújt. A kutyák vonítottak tőle, a farkasok meg elszaladtak. Mindig a másik juhásztársa nyájára küldte őket. Haragudott is rá minden pásztor. Azt beszélték, hogy némelykor ő maga is átváltozott farkassá, és úgy kártékonykodott. - Egyszer az öreg Cs. ment lefelé a rétbe. Mikor a Gácsérgáton járt, hátra tekintett, hát látja, hogy Bálint juhász baktat utána. Egymás közelében állott a karámjuk, kiáltott hát neki: „Igyekezz hé, osztán menjünk együtt!" Az csak intett, hogy ne várja: „Hamarabb odaérek én kendnél!" Éppen csak félre pillantott az öreg s Bálint juhász már eltűnt. Egy nagy kan farkas nyargalt végig az úton. Jó hajításnyira kicsinység megállott a beste féreg, farkát a hátára csapta s úgy tetszett az öreg Cs.-nak, mintha őt csúfolná. Kiérvén, bojtárjai elfáradva, kutyái lógó nyelvvel fogadták, a karám mellett meg ott volt kinyújtóztatva a nagy farkas, de annyiban hagyta csak, nem szólt semmit. Hanem harmadnap, amikor Bálint juhászt kereste a bojtárja, annak mondta: „Azt ugyan hiába keresed, mert ehol van ni, ki van terítve a bőre!" - Annyi bizonyos, hogy attól fogva hírét sem hallották Bálint juhásznak. A gulyások sorában is találtatott egy nevezetes ember. Régi pásztorcsaládból való volt, amelyből ma is nemcsak egy csordás van a Sárréten. Egyszer, éjnek idején a gulyát úgy terelte keresztül a falun, hogy egynek a nyomába léptek a többi tehenek. Nagy eső volt akkor s a nyomokból ítélve azt gondolhatták, hogy csak egy jószágot hajtott el valaki a simára ázott utcán. Ha pediglen este hétszer megkerülte az állást, éjszakai vihar sem verhette szét a gulyát. Úgy állott a jószág, mintha oda lett volna kötve. Öreg pásztorok szerint ez azért volt így, mert egy alkalommal mindenik tehén farkából rántott ki pár szál szőrt, s ebből, meg ő tudja, milyen füvekből, tüzet rakott, és kétszer átlépett a füstjén. De nem csupán ennyiből állott az ő tudománya, hanem egyéb boszorkányos dolgokat is művelt. Volt bojtárjai beszélték, hogy a kunyhó körül hol itt, hol ott, mindig rejtegetett egy széles kutyaörvet, amiben éppen harminchárom szeg volt. Ha ezt az örvet a nyakára csatolta, fehér komondorrá tudott változni. Látták egyszer, hogy szűre alá fogva az örvet, bement a nádasba, és kisvártatva ugyanonnat egy nagy fehér komondor kanyarodott elő, körülnézett, azután elnyargalt a falu felé. - Halálos ágyán sokáig kínlódott az öreg, míglen így szólott az egyik fiához: „Itt van a fejem alatt, az ágyam szalmájában egy örv, míg fel nem csatolod a nyakadra, nem tudok meghalni." így pihent el. Elvétve volt úgy, hogy az ilyen tudományos pásztor bojtárjainak túlságosan is jól ment a soruk, de bizony a legtöbb ezek rovására komázott a boszorkányokkal. így tett egy sarkadi gulyás is. Két bojtárt tartott, de nem adott ő ezeknek semmi dolgot; egész álló nap a hűvösön heverésztek, télnek idején pedig a kunyhóban tanyáztak, és csak a tüzet élesztgették. A gulyára csupán csak az öreg nézett rá, amikor ránézett. De hát hiába henyélt a két fattyú, hiába ették a jó gulyásost, mégis fonnyadtak, hervadtak. Majd egy alkalommal az öreg Rózsik, aki a Kőkenyér oldalában őrizte a juhokat, azt kérdezte valamelyiktől: „No hékás, nehezek-e a sarkadi vénasszonyok? Borsért járnak rajtatok, azért nem használ az ennivaló."Látta a holdvilágnál, hogy az egyik sarkadi bábát meg a komjaasszonyt vitte a két fiú. Fenn ültek azok a nyakukban, és úgy nyargalták őket. Várad irányába lohajtorták. A bojárok gondolóra fogták a dolgot és se szó, se beszéd, megléptek. Az egyik a szalontai gulyáshoz szegődött, a másik
