Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
A sárréti pásztorhagyományban sokszor felbukkan a Csarna neve. A mocsár egy részlete, hatalmas vízállás volt ez. Bajom és Udvari határán. Jószágot nekiverni nem lehetett volna, de egy udvari gulyás mégis átjárt rajta legeltetni a bajomi földre. Ő maga átment a lován, a gulya meg utána úszott ostorcsapás nélkül. Olyan tudománya volt az öregnek, hogy ezt is meg tudta tenni. De egy fogadáskor mégis kihagyták, mert nagyon vén ember volt már. Bezzeg megjárták vele! Akkor éjjel szétszaladt a gulya, hírmondóul se maradt egy tehén az álláson. Maga a bíró ment a boszorkányos számadóért: csináljon valamint, mert a jószágot nem tudják összeszedni. Vissza is fogadták rögtön. Erre aztán megvigasztalódott. A Pere alatt kibontotta az ostorát, elkezdett kongatni, és csak ment, ment ... Innen is egy marha, onnan is három. Mire leért a Csarnára, előtte járt az egész gulya. „Míg én a föld hátán leszek - mondogatta -, addig ezt a gulyát más ember fia meg nem őrzi. Innen tesznek engem a föld alá, a kunyhótól." A nádas közepén, a Csarnalaponyagon hegyesedett a nagy téli kunyhó. Egész nyúzott marha lógott benne felakasztva. Hanem az öreg végül ráfizetett a tudományára. Úgy esett, hogy valamelyik püspökladányi gazda megvette a két legszebb tehenet. A bojtárok váltig sajnálták: oda a gulya címere! „Megtérnek azok az éjszaka" dünnyögte csendesen az öreg. Csakugyan visszajöttek még harmadik éjszaka is. Mikor harmadjára kellett őket Ladány alá terelni (nehéz munka volt), az egyik bojtár, aki Héjaköröm nevet kapott a szárazkeresztelőn, azt tanácsolta a gazdának, hogy két éles ekevasat verjenek jól össze a tehenek faránál, s akkor nem szöknek el többet. Úgy is lett. De hát a vasakkal olyan kegyetlenül összeverték az öreget, hogy attól fogva csak árnyéka lett magának. Egyszer halva lelték, ültében a kunyhó falának dőlve. Még életében történt, hogy egy őszi éjszakán nagy nádtűz mellett üldögéltek, s hangos kiáltozással vadlibák húztak el fölöttük. Az öreg két tenyere között felkiáltott hozzájuk, mert úgy látszik, megismerte valamelyiknek a hangját. „Jó estét adjon Isten, Kalára!" Erre a szóra hirtelen lecsapódott a tűz mellé egy vadliba és azon minutiomban menyecskévé változott. Rózsás kasmír kendő volt a vállára terítve, a lábán meg piros bársonypapucsot viselt. A bárándi bábára ismertek benne. „Ugyan, ugyan, Mihály bátyám (mert így hívták a számadót), miért köszönt rám kelmed, hadd mentem volna utamra" - szólt feddőleg. Az lett a vége, hogy a „fajin" Héjakörömnek kellett hazakísérni, mert nem tudta az utat a nád közt. Innen származott a bojtárfattyú tudománya; volt, aki kiokosítsa. De ő is megfizette az árát! Később tolvajságra adta a fejét, majd pedig bujdokló betyár lett, mert nem győzte kasmír keszkenővel és pirosbársony papuccsal a viális menyecskét. Elmondom még azt is, hogy nőtlen ember maradt, és késő vénségében karcagi földön, egy bócsai tanyán éldegélt. Számadó és bojtárja históriáját sok régi hagyománnyal együtt kilencven esztendős korában beszélte nekem udvari juhász V. S. (nyugodjék). Mástól viszont azt hallottam, hogy őkelmének is volt valamilyen tudománya. Egyszer a Rákosaljban teleltek a nyájjal, az meg nagy farkasfészek hírében állott mindig. Nem hiába. Éjszaka jöttek a veresfülüek, de az öreg elbánt velük. Nem messze volt egy kerek laponyag, kiment oda, leguggolt, és hívta őket. Mikor körülvették, hirtelen felegyenesedett, háromszor intett a karjával s mint a nyáj, kullogtak az ordasok be a nádasba. Alkalmasint mondhatott is nekik valamit, de a bojtárok, akik fokost szorongatva ott virrasztottak a hodály tövében, hiába füleltek. Régen a bajomi juhászok közt is került, aki tudott bánni a farkasokkal. Igaz, hogy nem itt született, hanem valahonnan Békésből szegődött ide. Bálintnak szólította mindenki; ez volt a keresztneve. Bajusztalan, nagy, mogorva ember volt. Sokszor rájött a habókja, és ilyenkor mindig verselt. A farkast is rigmussal küldte el. Mit mondott ebben a versben - az öreg V, aki réti méhész volt, hallotta egyszer, de már csak ennyi jutott belőle eszébe:
