Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

A krumpli valódi népeledel. Egyaránt járuléka tésztás és húsos ételeinknek, úgyszintén tésztába gyúrva is (gombóc, nudli, pogácsa, kenyér) gyakori. Sülve, és mint leves, móring, paprikáskolompír, magában is jelentkezik. Olcsósága révén tett szert gyors népszerűségre. A mi megyénkbe a homokos Nyírségből jött. Először a derecskeiek és a konyáriak fogtak a termesztéséhez. Innen hordták a kofák a déli részekre. A Sárréten az 1870-es években kezdték vetni kertekben az ún. kékkrumplit. A gyümölcsök közül legnépszerűbb a szilva, mert olcsó. Utána a görögdinnye következik. Régen a Sárrét volt nevezetes termőhelye. Hübner-Sperl Fejér lexikona (1816) is megemlíti, hogy „legjobb dinnyéket a Sárréteki részeken és az Ér melléki határokon" termelnek. A meggynek is hazája volt a Sárrét. Olyan nagy fák állottak a kertekben, hogy három legény is felmászhatott rá meggyszedéskor. A vízszabályozás óta azonban nem díszlik. A szilvát, meggyet aszalva teszik el télire. Előbb sütés után kemencébe öntik, azután pedig gyékényre, kovász-szárasztóra terítve napon aszalják. Az almát, körtét, feldarabolva aszalják. A befőzés ma sem általános. Meggyet, szilvát, ugorkát ecetbe rakva is el szokták tenni télire és a disznótor termékeivel fogyasztják. Nyáron kovásszal savanyítják az ugorkát. Üvegbe kaprot és egy kis darab kovászt tesznek, azután késsel bevagdosott ugorkával rakják tele, sós vizet töltenek rá, és a napra teszik savanyodni. A káposztát hordóba rakják, gyalultat és fejest felváltva, rétegesen. A káposztafejnek kivágják a torzsáját és a helyére sót meg pár szem borsot tesznek. A hordóba, dézsába annyi vizet töltenek, amennyi a káposztát feléri, azután deszkákat tesznek rá, és nagy kővel lenyomatják. c. Húsételek A húsnak a múlt század közepe táján is nagy jelentősége volt még népünk táplálkozásában. Feljebb említettem, hogy aszályos esztendőkben, amikor kiürültek a hombárok és búzásvermek, meg a távoli határokon vállalt részes aratás is kevés gabonát hozott, kenyér nélkül ették. Kevés volt a művelhető föld, annál több a mocsár és az árvízjárta legelő. Rétségeink madárvilága és halban gazdag vizeink naponta húst adtak a konyhára; megszerzése kevés fáradságnál egyébbe nem került. A nagyarányú állattenyésztés miatt is olcsó volt a hús. Különösen a sertés és a juh húsát fogyasztották. Egy-egy gazdaháznál, ahol nagy volt a család és nagy a cselédség, 10-15 disznót, meg ennél többet vágtak esztendőn át. De nem olyanok voltak ám ezek, mint a mostani mangalica hízók! Mocsári férgeken, madártojáson feljavult veres réti disznókat öltek, meg az ún. szalontai sertéseket. Az öregek szerint szálkás húsuk, vékony, de igen ízletes szalonnájuk volt. De a szőke disznókat is csak 70-80 kg-osra tengerizték fel az udvarbeli hizlalóban. Tavasszal bárányt vágtak, a juhvágás évadja pedig az ősz volt, egyébkor csak azt ölték meg, amelyiknek baja esett. A juhhúst a padlásra akasztották szikkadni, és főzéskor onnan hoztak le egy-egy darabot belőle. Ha nyárára szánták, akkor előbb sózóba tették, azután megfüstölték. Faggyújából szappant főztek vagy gyertyát öntöttek. A szarvasmarha a kupecek kezén városi vágóhidakra került. Szokás volt ugyan, hogy több gazdacsalád közösen vágott marhát, de inkább csak mint székhúst fogyasztották. A rétek pusztulása és az állattenyésztés háttérbe szorulása után a hús ritkábban került a konyhára, elveszítvén előbbi jelentőségét. Ma csak a házilag tenyésztett szárnyas (tyúk, ruca, liba) és sertés húsát fogyasztják általánosan. Rucának, libának, hízónak különösen a zsírja, illetőleg a szalonnája fontos. Tavasszal még sózott, füstölt disznóhús járja, nyári munkaidőben ennek maradványához csatlakozik a csirke, a tyúk húsa, ősszel a hizlalt rucára,