Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

szőtt gatyamadzagot húztak, kimaradó két végét összekötve, nehogy „bele szaladjon". Szárait vagy egyszerűen csak beszegték, parasztosan (= díszítés nélkül) hagyták, vagy pedig kirostolták. Ezt a gatyát a derekatlan ing párjának tekinthetjük. A divatból is vele együtt ment ki. Mikor az ingek dereka nőtt, vagyis meghosszabbodott, a gatya is bővebb, de viszont kurtább, térden kevéssel alul érő lett. Ez a közismert bőgatya. A viselőt négy szilből, az ünneplőt nyolcból varrták. Ez utóbbiak anyaga azonban már nem háziszőttes volt, hanem boltból vásárolt gyolcs, házaló tótoktól vett „rumburgi vászon". A lobogós ujjú ünneplő ingeket is gyári anyagból szabták. A régiek télen-nyáron gatyában jártak. A madzaggal annyira húzták a korcát, hogy a csípőn megálljon. A legények szorosra kötötték, úgy hogy egyik-másiknak még a dereka is kisebesedett. Legtöbb ráncot hátul hagytak rajta, elől keveset, oldalt semennyit. Ha oldalra csúszott a ránc, ízléstelenül lógott a gatya, s „félre ület, nincs becsület" szólás-mondással figyelmeztették rá a viselőjét. Voltak asszonyok, akik elismerten értettek a szép, apró ráncba szedéshez, s ráncolni faluszerte hozzájuk vitték az ünneplő gatyákat. Ingnek, gatyának hófehérré való mosása, ragyogóra mángolása asszonyi versengés volt. A mosatlan és rosszul mosott ruha elhagyatottságra vallott. A viselő tisztaságát már nem vették annyira szigorúan. Sőt szolgalegények zsíros ingben és zsíros gatyában jártak. Mielőtt magukra vették volna az új fejír ruhát, alaposan végigsimogatták hájjal, különös gonddal főként a gatya vastag korcát dörzsölgetve, míg csak zsírral tele nem szívódott. így kikészítve, megelégedéssel felöltötték. Addig nézett ki csúnyán, amíg a viselés által, az ólbeli élettől egyszínű feketévé nem lett. Szél nem járta, víz lepergett róla. így tehát mosni sem kellett. Addig hordták, míg el nem szakadozott, le nem nyűtt róluk. Olyan volt öreg cselédemberektől hallottam, akik használtak ilyen zsíros ruhát, hogy melegebb, hűvösebb, mindenféleképpen megfelelőbb volt, mint a hétről-hétre mosott, és sokkal tovább is tartott nála. Téli időben a szárát térd alatt „taréjra szedték" és gatyakötőszíjjal bekötötték. Szerettek benne járni! Ilyen zsírral-hájjal megkent volt a téligatya vagy másként tögyfagatya is, amit télen a vékony gyolcs fölé húztak. A rétben élő juhászok meg „beavatták" a gatyájukat, nehogy az élősdiek tanyát üssenek benne, mivel ők sem mosattak. Nagyapámnak volt egy túri születésű juhásza, aki 1870-72-ben a bajomi rétben (az ún. Nemesföldön) telelt a juhokkal. Régi szabású ember lehetett. Kisgyerekkoromban róla hallottam, hogy vadonatúj vászongatyáját szedetlen, sűrű juhtejbe jól beáztatta, azután pernyével bedörzsölte, miáltal feketévé lett az, idővel pedig úgy kifényesedett, hogy a napfényben messzire ragyogott. A 60-as évek végén egy ideig nagyon kedvelték a kék inget és gatyát, alkalmasint azért, mert a piszok nem látszott meg rajta olyan hamar, mint a fehéren. Kékfestőből varrták. Bár a pásztorok, elsősorban a lovon járó csikósok és gulyások mindvégig hordták, legényes divat is volt valameddig, meghonosodni mégse tudott. Megemlítem itt azt is, hogy a gatya, mint a férfi állandó és nélkülözhetetlen ruhadarabja, a régi babonáskodásnak, bűbáj oskodásnak sokszor felhasznált eszköze volt. Az asszony a feje alá tette, ha azt akarta, hogy fiúgyermeke szülessen. A férfit gatyamadzag elégetésével lehetett legkönnyebben megrontani. Ha a leány egy szál haját belehúzta a legény gatyakorcába, halálos szerelemre lobbantotta maga iránt. De a megrontás ellen a férfi is evvel védekezhetett. Ha éjszaka boszorkány bántotta, a gatyáját felfüggesztette a mestergerendára, hogy ne jöjjön többé. Akkor sem tudott a boszorkány bemenni az ajtón, ha gatyamadzaggal kötötték le a kilincset. A legény az őt lóvá változtató és rajta lovagló boszorkányt nyakába dobott gatyamadzagával foghatta meg.