Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

tartozott még a báránybőr sapka, sőt a bocskorhoz használt, lábszárat is betakaró nagy vászonkapca, meg a bőrkapca is. A kalapot és a nemezsüveget már nem számították ide. Lábbeli a bocskor és a csizma volt. Ezelőtt a fejír ruha az itt nagyban termesztett és házilag feldolgozott, megszőtt kender erős, vastag szálából készült. Szabásához és varrásához minden valamirevaló asszonynak értenie kellett. Nem is járt ez semmiféle tudománnyal, egy-két mértékfelvétel elegendő volt hozzá. A derekatlan ing csak a mellett takarta, ujja sem ért a csuklóig. Ennek megfelelően két mértéket vettek hozzá: a vásznat átvették a vállon, elől eltakarták vele a mellkast, hátul ugyanilyen hosszúra hagyták, ez volt az ing melle; azután a kinyújtott karhoz mérték a vásznat a bornyúszájú ujjnak, amely olyan szélességű, amilyenre a vásznat szőtték. Hogy a mell bővebb legyen, a hónaljba téglalap alakú vászondarabot varrtak be. Egyszerűen beszegett nyakát nem gombolgatták, mert gombnak híre se volt rajta, hanem rávarrott galanddal vagy kis ruhaszéllel kötötték össze. Ez tulajdonképpen abból a korból való ruhadarab, amikor még tüszőt viseltek, amely az ing által fedetlenül hagyott hasat és dereket betakarta. Az itt most oláhosnak tartott tüsző magyar viselet volt, az egész Alföldön hordták. Istvánfi írja, hogy amikor 1562-ben Mágócsi Gáspár bajomi földesúr Hasszán füleki bég rabságából tizennégyezer arany váltságdíjért kiszabadult, azt mondta, hogy bajomi jobbágyai közt van legalább hatvan olyan, aki száz aranyat bármelyik percben kiolvashat a tüszőjéből. De még századokkal később is divat volt. A szomszédos Kunságban való meglétéről számtalan adaton kívül pl. Túrkeve 1780. évi protokolluma is szól egy esettel kapcsolatban: „Gali István midőn tüszőjéből pénzét kitöltötte, akkor is káromkodott. A márjás a rézkrajcárokkal kijővén a tüszőjéből, visszataszította, mondván: ebadta, nem téged kereslek." Györffy István megállapítása szerint az alföldi magyarság a XVIII. század második felében elhagyta a tüsző viseletét s később csak a környező nemzetiségek hordták. Nálunk sem emlékeznek már rá. A derekatlan ing azonban megmaradt egészen az 1860-as évek végéig. Legényesnek tartották. A minél inkább napbarnított és időcserzett mezítelen derék virtusszámba ment. De a házas emberek már ekkor rövid derekú inget viseltek, mely a 70-es években általánossá lett. Kétségtelenül a tüsző levetése hozta létre, s oly módra készült, hogy némileg azért a régi divat is elégtételt kapjon. A rövid derekú inghez ugyanolyan módon vették a mértéket, miként az előbbinél leírtam. A vásznat azonban elől csaknem a köldökig húzták le, hátul ennek megfelelően s a lobogós ujjnak másfél szilt (ünneplő ingnél két szilt) varrtak össze, amit vállban, ráncra szedtek. A hónaljba négyszögalakú pálhát varrtak, hogy a kar mozgása szabadabb legyen, és az inget szét ne szakítsa. A vállat megborították, hogy kétszeres legyen, mivel itt nyüvik leginkább. Ezt a borító vásznat vállfoltnak nevezték. Az ing nyakát egy, vagy két fekete pitykével (kisporcelán-gombbal) gombolták össze. A lobogós bő ujj a dolgozó embert akadályozta volna munkájában, ilyenkor tehát kezük szárához szorították, a bőségét összecsavarták és aládugták. Alját a szellő is fejére hajtotta a munkában hajladozó embernek, a pusztán járóknak meg mindig hónuk alatt volt az ingük. így tehát továbbra is lehetett cserzett derékkal dicsekedni. Legősibb ruhadarab a gatya volt. Készítésekor csak egy mértéket vettek: a hosszúságét. A vásznat a csípőhöz téve szárközépig, vagy valamennyivel lejjebb eresztették, és ennél a hosszúságnál elhasították. A korc és a szárak bőségét maga a vászon adta meg. A szárak egyegy szilből voltak s innen eredt a két szil gatya elnevezés. A két vászon szélét felül az elágazásig összevarrták, ide pedig - az ing hónaljához hasonlóan - zsebkendőnyi pálhát iktattak be, az a gatya pőce, ülete vagy feneke. A korcába hajtű segítségével kenderfonálból