Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

adta, formáját pedig az ősi foglalkozás és az etnikus szokás alakította ki, de már megkezdték rohamos térhódításukat az ármentesítés nyitotta úton máról-holnapra megjelent és itt újnak mondható építkezési formák. A rétből éldegélő rétjáró szegényember nádfallal veszi körül kicsi udvarát. Nem hosszú a kerítés, ideje is van rá, korcolgatja, foltozgatja, ahol nyövik. Bogárhátú háza fala is inkább nád, mint sár. Kétosztatú csak, kamarája nincs. A kevés cókmók elfér a pitar padlásán. Ő maga fiaival együtt kora tavasztól tél beálltáig a rétben él, ilyenkor az otthoni fehérnép a pitart lakja. Amikor pedig ők télire ide behúzódnak, emezek a házba költözködnek; ott főznek, gyékényt szőnek, fonalat fonnak. A gazdaudvarok nincsenek ennyire felaprózódva, mint most. A hatalmas porták szélein gerágyák nyújtózkodnak. Rendszerint benn az udvar partos végében áll a vert- vagy vályogfalú, lepadlásolt ház. A nők itt is a házban laknak, a pitar a szigeteket szántogató, földet is művelő, de jellegzetesen még mindig állattenyésztő, jószággal bajlódó férfiak hálóhelye. Az állatok az udvart végigérő nagy dudvaólakba és gerágya közé vannak bekötve, vagy csak terelve. A kevés gabonát a padláson, sárhombárban, meg veremben tartják. De már nem ez az általános, hanem a háromosztatú, oldalkamarás ház és az evvel járó udvarkép. A belterjesebbé váló földműveléssel és állattenyésztéssel nagyobb háztartás jár, amely a pitart teljesen elfoglalta. A férfiak tehát kiköltözködtek a tűzhelyes ólba. Ennek fedele alatt jobban táplált és így igavonásra alkalmasabb lovakat, jobban tejelő teheneket tenyésztettek s ugyanakkor a gazdasági eszközöknek és terményeknek is helye volt. A napszámos és részes munkát vállaló szegényember is megváltozó életsorjához módosítja házatáját. Alig múlt hét évtizede, hogy a régi (ős) foglalkozások élettere elpusztulván, ez a kép eltűnt. 3. Viselet Népviselet elnevezés alatt azon ruhadarabok összességét értjük, melyeknek anyagát a nép maga termeli és dolgozza fel, valamint szabását és varrását hagyományos mód szerint maga végzi. Másodsorban szintén ide tartoznak még az ősi hagyományokat őrző népi ruházati iparágaink, kismesterségeink készítményei is. Népünk ruhatárában ilyeneket ma már alig találunk. Népviseletünk legtöbb darabja teljesen eltűnt, némelyik pásztorok, csőszök körében tengődik még, egy-kettő pedig átalakult formában, mint alsó ruha, napjainkban éli utolsó időszakát. Helyüket felsőbb társadalmi osztályból leszállt, sőt ott ma is használt ruhák foglalták el. Azonban úgy 60-70 esztendővel ennek előtte egyes vidékünkön (főként a Sárréten, melyet alábbi mondanivalóim során szem előtt tartok) még igen ősi viseletben jártak. Ezen múlt század második felében hordott viselet darabjait írom le ebben a fejezetben, még élő viselőiktől szerzett adatok és felkutatott tárgyi emlékek alapján. Népünk mostani ruházatát, mint szempontunkból kevésbé értékeset, csak röviden ismertetem. a. Férfiruha viselet A bihari magyar férfiembernek van fejír ruhája, gúnyája és lábbelije. Ezek összefoglaló elnevezések. Hogy tulajdonképpen milyen ruhadarabok tartoznak az egyes csoportokba, annak tudata mostanra már elhalványult, mert megváltozott a viselet és az öltözködés módja. Egybevetve az öregek vallomásait, megtudjuk, hogy fejír ruhának az inget és a gatyát nevezték, amelyek nem vol|tak alsó ruhák, mint ma. Gúnya alatt a hideg időben hordott meleg ruhákat értették, mint pl. a kacagányt, bundát, szűrt, ködmönt, gubát, de ezekhez