Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Örsi Julianna: Előszó

Előszó Szűcs Sándor, - ahogy az író nevezi - a „Háromföld" (Sárrét, Nagykunság, Hajdúság) krónikása írásainak gyűjteményét veheti ezúttal kezébe az Olvasó. Azét a Szűcs Sándorét, aki a Sárréten élve, a Sárrétet járva faggatta, figyelte az itt élő emberek szavait, cselekedeteit. Az 1903-ban Biharnagybajomban született gyermeket még egy olyan hagyományos világ vette körül, amikor a gyereknek meséltek, a felnőttek is történetekkel szórakoztatták magukat és egymást. A kései utódok ma már alig tudják elhinni, hogy az alföldi embernek is gazdag folklórhagyománya volt. A magyar mese és mondavilág legősibb elemeit őrizték és szőtték tovább még a 20. század első felében is az itteni pásztorok, a vízivilág, a falu emberei. Szűcs Sándort egy életre foglyul ejtették a nagy időt megért emberek múltidéző szavai. Merthogy olyan embereket hallgatott legszívesebben felnőtt korában is, akik még a 19. században születtek és természetközeli életet éltek. Egyetemi tanulmányai és kutatókkal való találkozása korán ráébresztették arra, hogy kincs mindaz, ami őt körülveszi és ezt örökítse meg (jegyezze fel, fényképezze, rajzolja le). írói tehetsége pedig lehetővé tette, hogy amit a néptől kapott, azt vissza is adja. Újságokban, folyóiratokban egyaránt publikált. Könyveit pedig, mint irodalmi alkotásokat szerette meg az olvasók népes tábora. Még életében hat jelentős könyve, három füzete jelent meg, de sokkal több ennél a ma már nehezen hozzáférhető helyen található írásainak a száma. Születésének századik évfordulójára így tisztelői, a néprajz alföldi művelői több észak-alföldi múzeum összefogásával egy olyan kötetet adnak át a nagyközönségnek, amelyet Dankó Imre nyugalmazott múzeumigazgató szerkesztett. A szerkesztő a kutató negyven hosszabbrövidebb írását válogatta egybe, törekedve arra, hogy Szűcs Sándor munkásságának minden területét bemutassa. A kötetben helyet kapott Szűcs Sándor önéletírása és az eddig legteljesebb bibliofil kötetet összeállító Dankó Éva bevezetője is. Szűcs Sándor írásai a tiszántúli nyelv gazdag szókincsével íródtak, amelyet már kevesen beszélnek. A kötethez a szerkesztő szómagyarázatokat, jegyzetet fűz, amely segít eligazodni az olvasónak, ha még éppen kételye támadna bizonyos kifejezések olvastán. Szűcs Sándor az utókornak megmentette azt a szép tiszántúli nyelvjárást, amelyet adatközlői és maga is beszélt. Sőt, felidézte azokat a 19. század eleji rigmusokat, népdalokat, amelynek elterjesztésében a hagyományozó közösségnek ugyanúgy szerepe volt, mint a Debreceni Kollégium deákjainak. Neki köszönhetjük több olyan egyházaknál, levéltárakban és öreg házak asztalfiókjában lapuló verses, rajzos kéziratos füzet felfedezését, amelyek egyegy alföldi históriás ének közkedveltségét mutatják. Nem volt rest a levéltárak avult iratai között is lapozgatni, hogy felfedezze azokat a bejegyzéseket, amelyek egy-egy betyár, táltos valóságos létezését igazolják. Szűcs Sándor nemcsak az Alföld folklórját mentette meg számunkra, de azt az életet is, amely még a 19. századi nagy vízrendezési munkálatok előtti tájat jellemezte. A könyv írásai alapján rácsodálkozhatunk a Sárrétre, megismerkedhetünk növény- és állatvilágával. A tájhasznosításnak olyan módozatait ismerhetjük meg, amely rég feledésbe merült. A puszta nem üres térség, hanem nagyon is gazdag világ volt, amely még e legszegényebb, legelesettebb embereknek is adott foglalatosságot, adott élelmet és enyhelyet. A gyékényfeldolgozásáról egy-egy falu híres lett, a nád adta az épületek falát, tetejét, a kerítést, de csörmője a tüzet is. A vízi növények adták a madarak, vadak számára a búvóhelyet. A rét