Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

munkát, míg a tervbe vett magasságú fal készen nincs. A nád ebből a falból sem maradhat el; az agyagba temetik, hosszú szálait az épület sarkainál meghajtják, így fogják össze a falakat. Sárréti-kapocs néven emlegetik ezt a szerepiek. - Nem ritkák a 150-200 éves vertfalú házak. Betonkemény falaikkal talán még egyszer annyi időt is elbírnak. A vertfal technikája vezette rá az embert a vályug vetésére. A vályugvetők kiássák a szükséges mennyiségű földet, töreket szórnak hozzá, vizet mernek rá, s ezt a sarat lábbal tapossák, kapával vágják, és amikor már eléggé ki van munkálva, lábbal deszka-formákba, vályugvetőkbe tapossák. A nyers vályug a földre fektetve szárad. Felrakásnál a vályugokat híg sárral, ún. keférccel ragasztják össze. A falat előbb pévás sárral vakolják be, azután simítják. A vert- és vályugfalakban már nincsenek ágasok, ezek nélkül is elbírják a nád- és sárpadlást, melyet a ház hosszában végig nyúló mestergerenda s az erre keresztbe fektetett folyógerendák tartanak. A falra állítják a 2-3 méternyi vastag gerendafába, ún. papucsba vésett szelemenágast is. Van rá eset, hogy a szelement ollóságas tartja. Sőt, a szelemen el is maradhat, s ez esetben a szarufák a falra körül elhelyezett gerendába, a koszorúfába vannak vésve, a gerincen pedig csak egy lécet nyújtanak végig. Az eddigi adatok arra vallanak, hogy ez utóbbi fedélszerkezetek aligha régebben, mint száz év óta ismertek itt. Idők folyamán a fal minősége változott, de a tetőzet napjainkig nád maradt. Ma éli végóráit. A gyakori tüzek miatt már a régebbi időkben is rendszabályozta a hatóság. A falakat olyan magasra kellett rakni, hogy a gyújtogatok ne érjék fel könnyen, vagyis hogy a haragost ne csábítgassa a lenyúló eresz. A magas szobát nem szerették. Úgy tettek hát eleget ennek az intézkedésnek, hogy a falat a padiásol ás után rakták feljebb pár arasszal, s azután helyezték rá a szarufákat. Ezt a falemelkedést nevezik tűzfalnak. A 60-as években kezdett terjedni a deszka-házvég. Eleinte csak az utca felől csinálták, a belső továbbra is tapasztott nád maradt. A deszkákon igen kedvelték a nap-díszítést; körvagy félkör alakúra fűrészelt deszka jelképezi a napot, a ferdén alkalmazott deszkák hézagainak lécezése pedig a nap sugarait. Itt fordulnak elő a tulipán-, inda-, cakk-díszítések, szintén deszkából fűrészelve. Később már csak egy kis félköríves kivágással helyettesítették a napot, amely a padlás szellőztetésére szolgált. A háznak igen fontos része a tűzhely. Építkezéskor ennek elkészítése kíván legtöbb szakértelmet. Átvitt értelemben véve, ide tartozik: a konyha (ritkábban használt nevén: tűzhely), a két katlan (régi egykemencés házakban csak egy van), a kemence és a kandalló. A tűzhelyek füstjét a pendelykémény vezeti ki. A tűzhely ősi alakja a kémény alá középre helyezett kerek sárpadka volt. A 70-es években a Sárréten még széltében-hosszában ilyenen főztek, de másfelé sem volt ritkaság. Ma már nem találok ilyet. Az asztalszerű, szegletes padka terjedt el, amely nem középen van, hanem a pitar hátsó falától nyúlik ki, s konyha a neve. A tűz a tetején ég, nagy oldalüregében tűzrevalót: gallyat, kórót, csutkát tartanak. A katlan a kemenceszáj felőli sarkot foglalja el. Felülről rézüst van beleeresztve, amit disznótorokon és mosás alkalmával szoktak használni. Üregében gyűjtik össze a kemencéből kihúzott tüzes pernyét, kenyérsütéskor. Elsősorban ezt a célt szolgálja. A kemence a ház (szoba) fűtő alkalmatossága. Vályugból rakott padkán ül és szája a pitarba nyílik. Teljesen nádból és sárból csinálják. Négy összefele hajló karóra 23 arányosan kisebbedő, vékony fából hajlított abroncsot tesznek, és ezekhez fűzik a nádat. Tetejét is ezzel fűzik be. Ebből a nád-vázból kiveszik a karókat, most már magától is megáll. Tapasztáskor azonban kötelekkel felkötik a gerendához, hogy a sár alatt össze ne rogyjon. Fenekét szürke agyagból csinálják, a mester aprólékos türelemmel addig verdesi fa-furkóval,