Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

míg tükörsima és kőkemény nem lesz. Mikor elkészült, egész nap, egész éjszaka fűtik. Az erős tűzben a nád-víz semmivé válik, de a rátapasztott sár belől cseréppé égett, és állt rendületlenül. 80-100 éves sárkemencék is vannak. A kemence száját előttével fedik el. A kemencepadkát az ajtó felől most a kucik foglalja el. Ezelőtt a kandalló állt itt. Tapasztott nádból csinált föstfogóját, mely a füstöt a falba vágott lyukon át a pitarbeli kéménybe vezette, a fal, a kemence oldala és egy kis faoszlop tartotta. Kb. arasznyi magas padkán égett alatta a tűz. A pitart csak félig padlásolják le, a bejárat fölött, a mestergerendán túl úgy hagyják. E lyuk négy sarkára egy-egy vékony gerendát állítanak, melyek összefele hajolva felső végükkel egy kb. 60 cm oldalú négyzet sarkait adják. Ebben a helyzetben a rájuk szegezett lécek tartják. íme, ez a pendelykémény váza, melyet náddal fűznek be, és mindkét oldalon betapasztanak. Felső nyílására erősítik a tetőn kinyúló részt, amire deszkát szegeznek, nehogy az eső lemossa róla a sarat, és deszka-kalapot is szegeznek rá. Némelyik deszkakéményen, a kalapra illesztve, deszkából fűrészelt füstmadarat is láthatunk; gyakran kettőt is, szembe fordítva egymással. Tarajos kakasok ezek, s a tűz ellen való babonás védekezésből helyezték őket oda. Az újabb utánzatok már galambokká szelídültek, jeléül a hiedelem halálának. Barkácsoló, nádkötő öregek hagyománya szerint valamikor csak egyetlen helyiségből állt a lakóház. Padlása nem volt, berendezése, illetőleg belseje a középtűzpadkás pitarhoz, tetőzete pedig a pendelykémény szerkezetéhez hasonlított. A 60-as években a biharnagybajomi Sziget-kertben (Nagyszöllőskertben) még álltak ilyen ősi szabású pajták. A falubeli házak azonban a legmesszebbmenő visszaemlékezés szerint is legalább két helyiségre oszlottak: pitarra és házra. Nádból háromosztatút sohasem csináltak. Pitarra-házra-kamrára vagy pitarra és két házra csak a sár-, vert-, valamint a vályogfalú házak oszlottak. De még a sárfalú között is kevés volt ilyen. Lábatlan, majd fa-oszlopokkal (ágasokkal) tartott széles tornácot szintén csak ez utóbbiaknak csináltak. Kétszobás házaknál gyakran a tornác két ágasának a közét nádfallal bekötötték, ajtót tettek rá, és ez volt az ún. oldalkamara. Megjegyzendő, hogy nálunk a „tornác" elnevezés nem használatos, házelejének mondják. b. A ház berendezése A biharmegyei magyar ember lakásába a pitaron át lehet bejutni. Ennek a helyiségnek ablaka nincs, egyedül csak az ajtó szemöldöke fölötti négyszegletes kis lyukon szűrődik be némi világosság. Több itt nem is szükséges, mert a kemencében meg a konyhán égő tűz világít, nyáron pedig napközben állandóan nyitva van az ajtó. A fal vállmagasságig fehérre, azon felül zöldre van meszelve. A térség tekintélyes hányadát a nagy sárkonyha foglalja el. Míg Irinyi a gyufát fel nem találta, s az jó soká ide is el nem jutott, az acél-kova-tapló korszakában a konyha tetején örökösen égett a tűz; hamuval, árvaganéval befedve pislogott, kojtolt, füstölt. Délben felélesztették, és ezen főzték az ebédet, egy csóva szalma segítségével erről gyújtottak be a kemencébe. Ezt a tüzet az eladólány táplálta, ha kialudt, az ő szégyene volt. Ilyen esetben a szomszédokra szorultak tűz dolgában, ha férfi nem volt otthon, aki csiholjon. Fehércselédek ugyanis acéllal, kovával nem bántak, nem is járt a kezükön. Csuporban hozták a zsarátot, nehogy meglássa valaki. Erre vonatkozhatik a kis leányok játszóverse: Tüzet viszek, ne lássátok, Ha látjátok se mondjátok ...