Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
g. Nádvágás Mint az eddigiekből is láttuk, a vízszabályozás előtti időkben búza helyett nádat termett a mi földünk. Ez a növény volt rétségeink leghasznosabb és legegyszerűbb módon pénzre váltható terméke. Hamarosan még fel sem lehetne sorolni, mi mindent csináltak belőle elődeink. Ebből készítették a ház falát, a tetejét, a kemencét, a kéményt, az udvar kerítését, a kút bélését és káváját. Ebből ültették a pásztorok a kunyhót, a karámot, a hodályt; a halászpákász emberek a tutajt, a vészt. Nádból készítették a vászonszövőszék bordáját, a csigacsinálót, a sajtrácsot, a pihseprűt. A nádbuzogány pihéjével töltötték meg a szolgalegény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. De még hidat is csináltak nádból. A víz medrébe vert karók közé nádkévéket fektettek, s ezen jártak keresztül gyalog, lóháton, szekéren egyaránt. Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren az 1800-as évek elején ilyen bürü vezetett át. Réti pásztoraink is ilyen bürühíddal kötötték össze az egymáshoz közelebb eső legelőterületeket. Sőt még a bölcső és a koporsó fenekét is nádból csinálták a falusi asztalosok! Fűtőanyag is a nád volt. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. Biharnagybajomban Rápóti Pap Mihály tiszteletes úrnak 1684-ben minden házas ember 12 kéve nádat tartozott adni. - A levágott nád feleslegét pedig más vidéken értékesítették. A Berettyó 1866 előtt még Rábé, Torda, Bajom, Szerep határa szélén folyt s a Nagysárrétről ennek a vizén úsztatták le a tutajokba kötött nádat Túrkeve és Mezőtúr alá, onnan meg szekérrel vitték tovább. A kissárréti nádvágók a Körösön úsztatták Gyoma, Endrőd felé. A debreceni nagyvásárokra is sokat elszállítottak mindkét helyről. Nád közt éltek tehát a mi eleink és sokszor még a sírjokon is nád nőtt! Nem hiába dalolta a sárréti legény: A Sárrétjén nevelkedtem a nád közt, Hej! be derék fattyú lettem a lyány közt! A mostani ember előtt már igen mindegyik nád egyforma. Nem az volt a régiek előtt! Ők határozott különbséget tettek a nád faja és minősége között. A nád csak a térdig vagy szárközépig érő vizet szerette, a mély vízben nem nőtt. Az erek medrében termett folyami nádnak volt a legtöbb becsülete. Rétben termett a verestövű nád is. Ezért fizettek legjobb árat, mert mindenre alkalmatos volt. A vastagabbjából falat, kerítést, karámot húztak, a szép, fényes, vékony szálú kévékből pedig tetőt kötöttek. Bordanádnak is nevezték, mert ebből készült a szövőszék bordája. A szárazon nevelkedett piszkos színű, korhadt és girbe-görbe bördös nádat csak tűzre használták. Legszebb nád természetesen a két Sárrétben termett. A bajomi B atonyás-rétről ezt írja a már többször említett Birtalan Szilágyi János: „Bámulatra méltó vastag nádak teremnek itten, úgy, hogy ha távolról néz is az ember a rétre, úgy emelkedik fel a többi nádak felett, mint egy magas laponyag a sík réten. Hossza vagy magassága a három ölet is kiüti, vastagsága egy jó hüvelyknyi." A sárrétudvariak a Ferendektón vághattak jó nádat és a Csarnán, a szerepiek pedig Ösvénytónál és Zódonyban. A csökmői és a komádibeli nádvágók főként az Irázi-rétbe jártak, de a Kóti-, Szöcsködi-, Picsori-rétben és a Poklosban is lelhettek megfelelő nádat. A rét fénykorában mindenki annyi nádat vághatott, amennyi neki tetszett. A rét valójában a vizek birodalma volt, nem az embereké. A se vége, se hossza náderdőket nem őrizte senki. Az őszi hónapokba, amikor már „megmutatta magát" a nád, vagyis látszott, hol lesz érdemes vágáshoz fogni, a nádvágó szegény ember hajóra (csolnakra) ült és bebarangolta a rétet.
