Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

Kedvére való nádat keresett. A kiválasztott bokrot valamilyen módon megjelölte, többnyire úgy, hogy a szélén négy-öt helyen egy ölrevaló lábonálló nádat gyékénnyel összekötött. Erről megtudta az utána esetleg arra járó társa, hogy ennek a bokornak már gazdája van. A nádasok ama helyeit nevezték bokornak a vágók, ahol legszebb, legsűrűbb és legtisztább volt a nád. Némelyik bokor több holdnyi kiterjedésű volt. A nádat télen, jégen vágták. Míg ez az idő elérkezett, a felfogott bokorhoz többször ki kellett menni, nehogy másvalaki eltulajdonítsa. Az ilyen kimenetel alkalmával egyet-mást mindig igazítottak az odavezető úton is; a nádat, giz-gazt letördelték, kicsapkodták, a közbeeső szárazulatokon keresztül siklót locsoltak, amely mikor felfagyott, jó útja lett a nádat hordó szánnak. Rétet szerezvén a nádvágó ember, otthon a padlásról, színből előszedegette szerszámait, rendbehozta, megélezte őket. Legrégibb és legkedveltebb szerszám volt az egyszerű nádvágó, a méternyi nyélre erősített 26-28 cm hosszú kaszapenge. A nádtolót már az ezzel elégedetlenek találták ki. Átlag 62 cm hosszú, 4-5 cm széles acélos vasból kovácsolt penge volt. Fokának a közepére 15 cm hosszú, 4,5 cm átmérőjű köpűt formáltak és kisebb köpűkké alakították felgörbített végeit is. Ez utóbbi köpűk nyakán mozgatható, de le nem húzható vas hurok van. A nádtolót maga a vágó szerelte fel. A nagy köpűbe szegezte a 4 méter vagy sokszor ennél is hosszabb rudat, a kisebbekre pedig rugalmas husángokat helyezett, melyeket hátrahajlítva, végeiket a rúdhoz erősítette vékonyabb kötéllel, s az így keletkezett ívek közepére keresztbe kötött egy botvastagságú, egyenes faágat. Ez volt a káva. Még csak a vas hurkokba kellett kötelet fűzni, és a végét ott kötni a rúdhoz, ahol a kávát. Ezt némelyek kantárnak mondták. Öreg emberek állítása szerint a nádtolókat nagyobb kovácsműhelyek állították elő. Mindegyiken láthatunk meglehetősen primitív vonal- és pont-díszítést, mely a készítő jegye is volt egyben. Kovácsok csinálták a jégpatkót is, amit madzaggal csizmája talpára kötött a nádvágó ember, hogy könnyebben járkálhasson a jég sima tükrén. A fabocskor és a fapapucs már inkább házilag készült, de lehetett venni is, a fúró-faragó ezermesterek a hetipiacon, meg a nagyvásárban árulgatták. Kemény fából faragták, és négy lópatkószeget ütöttek a talpába. Madzaggal vagy szíjjal kötötték fel a bocskor, a csizma talpára. Védelmezte a lábbelit a nád éles torsától, s a láb sem hűlt fel benne az egész napi jégen való járkálásban. Meleg ködmönre, báránybőr sapkára is szüksége volt a nádvágónak, meg jó nagy csizmára, amit még szalmával is kibélelhetett a hideg ellen. Régebben bocskort viselt a szegény ember télen is. Ha ilyet vett fel, szőrös bőrkapcát tekert a lábára. A csizma alá jött a fapapucs, bocskor alá a fabocskor. Ha mind szerszámjával, mind gúnyájával rendben volt, nyugodtan várta a természet télre fordulását. Mihelyst annyira befagyott a víz, hogy a jég hátán járni lehetett, halogatás nélkül munkához látott. Az egymás közelében dolgozók csatlakoztak, s az alig derengő téli hajnalon már elindultak a rétre és csak a késő este vetette őket haza. Ha pedig másik falu határán volt a munkahelyük, a vágás ideje alatt kunyhóban laktak. Száraz télidőn szépen haladt a munka, a porhó sem volt akadály, ha azonban nagy pelyhekben lehullott a vastag téli takaró, nem volt tovább mihez kezdeni. A magános ember nádvágóval (elvétve úgy is mondták: kisvágó) dolgozott. Jobbjába fogta ezt, egyetlen mozdulattal fél ölre való nádat vágott el egyszerre. A gazos, cseplesz náddal vegyes bokrot pedig inkább szálalták, nehogy a kötéskor kelljen a kéve takarításával bajlódni. De a Sárrét virágkorában az ilyen nem is számított bokornak. A nádtolóhoz három, de legalább is két ember kellett. Az egyik szaporán kocogva a jégen e szerszámot tolta, és a kávában összegyűlő két-három ölre való nádat szedte ki, társa pedig a kévéket kötözte. Arra