Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
/ Réti méhészkedès Eleink háztartásában igen fontos szerepet játszott a méz. Öreg emberek emlékeznek arra, hogy fiatal korukban még ritkaságba ment az olyan ház, ahol fehércukort használtak. Sokan voltak, akik semennyiért sem ették volna meg. Nem szerették. Igen minden háznál akadt egy kis csupor méz, gazdaháznál meg nagy vászonfazékkal állott a kamrában, és mindent evvel édesítettek. Ezt tették az ételbe, tésztafélékbe, a kalácsba, a tea helyett ivott ürmösborba, a gyerekek pedig karéj kenyérre kenve ették. Számtalan esetben külsőleg is használták, gyógyszerül. A biharnagybajomi református egyház levéltárában őrzik Birtalan Szilágyi Jánosnak A Bajomi Eklésiát illető dolgok (1824) című kéziratát, ebből tudjuk, hogy még a pap járandóságába is lehetett vaj helyett mézet adni. A gazdacsaládok sok méhet tartottak. Tavasszal, míg a méh járást nem fogott, a hatalmas kasokat rudakra rakva, meg hajón kivitték a rét valamelyik szárazulatára, és csak télire hozták ismét haza. Többen hordták együvé méheiket, s ha szükségesnek mutatkozott, erős nádkerítéssel körül is kerítették. Egykét öreg ember kint töltötte az időt, míg az eresztés, rajbefogás úgy kívánta, de azután hazamentek. Dolgozhattak a méhek a maguk szabadjára, néha-néha néztek csak rájuk. Ilyen méhészkedő helyül szolgált hajdanában a Mézeslaponyag a sárrétudvari határon az Óberettyó mellett, és a Méhkert nevű kis porong a bajomi rétben. A bárándi Mészársziget nevében is valószínűleg ilyen méhes emléke lappang. Zódonyban pedig, Györffy István Nagykunsági krónikája szerint, a nadányiak méheskertje volt. A közszükségletet azonban nem ezek, hanem a réti méhészek látták el mézzel. A sárréti falvak hetivásárjain ott üldögélt ezelőtt a méhész vagy a felesége mézzel telt nagy vászonfazekai, bodonjai mellett, és iccével mérte a finom réti mézet. A réti méhészet tulajdonképpen a pákászat egyik ága volt. A réti méhész birtokába vette a rét valamelyik, neki megfelelő porongját, kunyhót csinált rá, és e körül elhelyezte méhkasait. Az ő ősi módszere szerint a méhekkel nem sokat kellett bíbelődni. Bőven jutott ideje madarászaira, csikaszaira, békászatra is. A közeli ér medrébe pedig vészt vert, és úgy halászott. Sőt dinnyét is termesztett, aminek virágát a méhek nagyon kedvelték. Ezt vakondtúrásból hordott fészekbe vetette, mert állítólag ebben a földben szépen fejlődött és bő termést hozott. - Csendes, igyekvő, szorgalmas emberek voltak a réti méhészek. Egyikmásik öregről az a legenda maradt fenn, hogy másik falu határában is megismerte a méheit a virágon. De azok is ismerték őt: nyakába, inge ujjába hulltak, még sem csípték meg. Szúrásuk ellen általában úgy védekeztek, hogy bekenték magukat valamilyen általuk ismert fű nedvével s így még ingük derekába is bátran tehették a méhet. A Sárréten sokat emlegetett réti méhészek voltak a bajomi Váradiak. Megkülönböztetésül a hasonló nevűektől Méhész előnévvel ruházták fel őket a falubeliek. Valamelyik elődjüktől kapta a nevét a Váradi Sándor-porong. Annak ott volt a méhészete. Övék volt a Méhtanya is. A Görbeér egyik kis szigetét hívták így. Idők folyamán hordott földdel megnagyobbították, úgyhogy kb. 130 ölnyi lett a területe. Amerről keskenyebb volt az ér, ott jártak be a nádassal körülvett szigetre, hajóval. Ide ültették a nagy kerek nádkunyhót is, mely teljesen olyan volt, mint a pásztoroké. Ebben teleltek. A kunyhó mellett állott a hosszúkás szin: hat faragatlan ágassal tartott félereszes nádtetőzet. Ez alá raktározták be télire a kasokat, körülállongatták nádkévékkel, s így akármilyen szigorú télen se kellett attól félni, hogy megfagynak a méhek, annál is inkább, mert mindegyik kasban nagy volt a család. Ezek a primitív építmények eltartottak egész emberéleten át.
