Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
A réti méhészek előszeretettel költözködtek állandó vízzel körülvett helyre. Méhesük így jobban védve volt barangoló emberektől, kártékony állatoktól és egyéb veszedelemtől is. Ha véletlenül kigyulladt a rét, mint történt a 63-as aszály idején is több részén, a vízzel nem védett helyeken, amelyet nem övezett állandó víz. A változó vizű rét szigetein álló méheseket rendszerint bekerítették. Ilyen méheskert vagy méhkert volt a Makra-laponyagon is, Bajomban. Szabálytalan köralakú kerítését nádból ültették, ugyanúgy, mint a pásztorok a karámot. A kerített hely közepén állott a kunyhó, a szin pedig a kerítés mellett foglalt helyet, egyik oldala az volt. Amilyen egyszerű volt a réti méhész tanyája vagy kertje, olyan egyszerű volt foglalkozása is. Kora tavasszal kirakták a gyékényből font kasokat a kunyhó, meg a szin elébe két-három sorral. A kopasz földre kerültek csak, deszkát az tett alájuk, akinek volt. Gyékényből és sodringból csinált sisakokkal fedték be őket, hogy eső ellen védve legyenek. Téli helyéről előszedték a nyolc-tíz rajbokrétát és a méhes körül ide-oda leszúrták a földbe. Ezek 2-3 öles póznák voltak, végükön giz-gazból gyúrt csóvával. Rajzáskor ezekre szálltak a méhek, s fel kellett csak húzni és a rajt belerázhatták róla az üres kasba. Véletlenül, ha fordult elő, hogy egy-egy fűz, vagy bodzafa állott a méhes mellett. Fa ugyanis kevés volt a rétben. - A méhesekben általánosan 60-70 anyatörzset tartottak, melyek közül a legtöbb kétszerháromszor is rajzott. Befogni azonban nem mindegyik rajt lehetett, több elszállott. Viszont az is előfordult, hogy maguktól beköltöztek az üres kasba. Némelykor pedig idegenek jöttek bele. Az elröpült rajok, ha valamelyik méhesbe be nem vették magukat, faodúba vagy elhagyott rozoga kunyhó csúcsába költöztek, és elvadultak. Emlegetnek méhészt, aki ilyen méheket fogott össze, és ezekkel alapította meg a méhesét. A rét kora tavasztól késő őszig sohasem volt virág nélkül. Itt most előszámlálhatatlan növényei egyre-másra nyílottak. A szigetek füvei közül főként a fodormenta, borsmenta, keresztesbodza, kakastaréj, csattogó, tőkincs, vadbodorka, gelicetövis, szamártövis, és tisztesfű virágát szállották a méhek. A kasok gyorsan nehezedtek, 80-120 font súlyúak voltak. Némelyik alá gödröt kellett ásni s abba csüngött le a mézzel teli lép. Nyári melegben csorgott belőlük a méz, s dinnye-és töklevéllel fogták fel, és úgy gyűjtötték össze a tökhajból készült fedeles kupukóba, a mézestökbe. Ősszel azonban már dézsákra is szükség lett. Ilyenkor, az anyatörzs kivételével, füsttel lefojtották a méheket, és a kasok tartalmát kiürítették. Vettek el mézet az anyatörzstől is. A lép kiszedésére lépvágót és lépmetszöt használtak. Az előbbi 60-65 cm hosszú és a kas oldalának megfelelően görbíthető vaspengéjű kés. Ezzel vágták el a lép szélét a kas oldaltól. A lépmetsző pedig hüvelyknyi, hegyes és kétélű penge, melyet derékszögben erősítetek a félméteres vagy még hosszabb nyélbe. Felnyúltak vele a lépek közé, és a már levágott darabot felülről elmetszették. A kiszedett léppel kétféleképpen bántak: vagy apró darabokra tördelték és törökméz, lépesméz néven bocsátották áruba, vagy pedig kicsorgatták. Dézsa szájára rácsszerűen nádszálakat raktak, és erre fektették rá a lépet, amiből aztán a méz kicsepegett. A kas csúcsában levő megcukrosodott mézet aszottméz néven ismerték. A sonkolyt megolvasztva, zsákon átszűrve, négyszögletes formába öntve árulták, de gyertyát is csináltak belőle. - A méz árusítása a méhész falusi házából történt, ahova évről-évre eljöttek a kofák, városi kereskedők és mézeskalácsosok. A sonkolyért a tótok jártak, azok vásárolták össze.
