Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

Azért igyekeztek elevenen kézre keríteni a madarakat, mert így nagyobb volt a kelendősége, és jobb árat fizettek érte. A másként áruitat sokszor meg sem vették. A díszes tollú madarat előbb megszelídítette a madarász, és úgy bocsátotta áruba. A szelídítés nem csupán abból állott, hogy a madarat bizonyos ideig vágott szárnyakkal, vagy összevarrt csapótollai tartva a házhoz szoktatták, hanem mondhatnánk, hogy valósággal megbabonázta a madarász. Melyik madárral hogyan kell bánni, mit kell vele csinálni, hogy az emberekhez szokjék, a neki adott nevet megértse, különféle ügyeskedéseket mutasson, - még egymásnak sem árulták el. Firól-fira szállt a madarászcsaládokban az ősi tapasztalati tudás. - Egyik ismerősömnek nagyon szép fácánkakasa volt, amelyik Pista névre hallgatott; a maga szabadjára járt-kelt az udvaron, sőt a mezőre is sokszor kiment. A madarász szedte a madarak tojásait is. Ez volt a nótája: Ha tavasszal kimegyek a sásra, Rátalálok vadruca tojásra Két szűröm ujjába beleteszem, Belőle jó vacsorám készítem. Az ingólápok tetején, a vízen úszó fészkekben, bozótosban, verésben rengeteg tojás volt, egész hajóval lehetett szedni. Azt a gizgazt, nádcsörmőt, gyékénytörmeléket hívták verésnek, amit a partokon, meg a nádasok szélén a hullámzó, vagy folydogáló víz összehordott, vert. Némelyik már olyan volt, hogy lépegetni is lehetett rajta. Az ilyennek pallóverés volt a neve. Sok fészek volt ezekben. Mindenféle madártojást szedtek. Amelyik nem ült le a vízben, az vagy fias volt, vagy záp, emez kotyogott is, ha rázták. így próbálták, válogatták ki. A madarász hatalmas gyékénykosarakban árulta a piacon a vadmadarak tarka tojásait. Vették a gazdasszonyok. Különösen a vadruca, liba, szárcsa és bíbic tojását kedvelték, de elkelt minden madáré. Nemcsak fogyasztották, hanem a vadruca és liba tojásait kotló alá is rakták s a kis vadmadár-csemeték együtt jártak a házi kacsákkal és libákkal. A szárnyukat azonban ajánlatos volt idejében levágni, mert otthagyták volna a gazdát. A második nemzedéket már nem nagyon kellett őrizni; a házkörüli bő táplálkozástól elnehezedtek, kereszteződtek is, s ezért ritkán fordult elő, hogy ősszel útra keltek. A sárréti udvarokból tarka-barka liba és rucatábor járt ki a faluszéli vizekre, nem pediglen fehér, mint most. A hattyú tojását is kikőttelték, s a hattyút úgy nevelték, mint a libát. Gyönyörű fehér tolláért sokra becsülték. Régi iratokból kitetszőleg még hivatalos madarászat is volt. Ez a kártékony madarak pusztítására irányult. A falvakra kivetették, hogy hány madár- (veréb, varjú) fejet vagy lábat szolgáltassanak be évente. Egy 1834-ből való főszolgabírói körlevél pl. meghagyja a tordai, rabéi és bajomi bíráknak, hogy „egy-egy esküdt ember felvigyázása alatt jó fára mászó gyermekeket és legényeket lajtorjákkal együtt a rabéi erdőre elegendő számmal rendeljenek el, kik a varjú fejeket, fészkeket lehányják". Rengeteg varjúfiat elpusztított egy-egy ilyen vidám hadjárat. De ehhez már nem fűlt a foga a madarásznak! c. Darvászat A sárrétiek legtöbbet emlegetett és legkedvesebb madara a daru volt. Az iránt érzett vonzalom talán ősi öröksége a magyarnak! Hankó Béla írja Alföldünk állatvilágáról szóló könyvében: „Valamikor a ködös messzeségben az ázsiai magyarok szent madara lehetett a