Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

A hurkokat ott helyezték el, ahol a madarak rendszeresen jártak. A fészkelő helyekről a nyílt tükrű vizekhez, tavakhoz a nádas közt keskeny úszványok vezettek, amiket a mindig egy nyomon úszó madarak törtek. Ilyen helyen egész sora volt a huroknak. Leginkább megfelelt ide a veresgyűrűhorog, a sárréti pákászok legtöbbet emlegetett szerszáma. A vízben is rugalmasnak maradó versgyűrű erős vesszejéből és madzagból, vagy bélből készítették. Az erek és tavak egyik partjától a másikig, itt is, ott is több szál drótot húztak ki a víz színe fölött s erre kötözték a sok hurkot. A gázló madarak (gólya, gém, daru, kócsag stb.) nagyobb füves térségeken szoktak összeseregleni. Ide 30-40, meg több hurkot is cövekeltek le. De még hurokra se mindig volt szüksége a madarásznak. A vadlibák, még inkább a rucák vedlés idején nagyon lusták, csapótolluk hiányos, és így repülni se tudnak jól; hogyha sütkérezés közben gyorsan rajtuk ütöttek, többet összefogdoshattak közülük. A kora tavaszi és késő őszi ólmos idő a túzokfogás évadja volt. Szárnyukra fagyván az eső, repülni nem tudtak, s addig üldözték, míg ki nem fárasztották őket. A 30-40 cm hosszú és mindkét végén kihegyezett hajítófával a nagymadarakat (mint pl. libát, rucát, darvat, gólyát, de még a bíbicet is) alacsonyabb röptükben könnyűszerrel eltalálta a jól célzó, ügyes kezű madarász. A fa hegye belehatolt a madár testébe, vagy a belét csapta ki. Csalogatással is sokszor dolgozott a madárfogó pákász. A vízre pár nádkévét fektetett, ügyesen elrendezve gizgazt, nád és gyékénycsörmőt hányt rá, hosszú madzagnál fogva hozzá kötözött egy-két kitömött és arasznyi deszkalapra szegezett vadrucát, s közé állván ennek az alkotmánynak, beúsztatta a derékig vagy mellig érő vízbe. Itt aztán meghúzódva várt türelmesen, olykor-olykor utánozva a vadrucák hápogását. A rucák erre figyelmesek lettek, a csalimadarak is megtévesztették őket, s azt gondolván, hogy kis sziget van a víz közepén, ők is körülúszkáltak, majd gondtalanul rátelepedtek tollászkodni. A madarász ekkor hirtelen mozdulattal előnyúlt rejtekhelyéről és a leggyanútlanabbnak elkapta a nyakát, vagy a szárnyát, ahol éppen érhette. Ennek ijedt lármájára persze szárnyra kelt az egész madársereg. Még érdekesebb volt a tökkel való madarászás. Nem egy öreg pákászivadéktól hallottam elbeszélni ennek a módját. Leginkább békalencsés, helyt-helyt gazos, csörmővel, nádpihével beszóródott vízen lehetett sikerrel gyakorolni. Ha ilyen helyen sok vízimadár fürdött, valami bokor mögött, vagy a nád közt levetkezett a madarász, és a vízbe húzódott, hogy csak a feje látszott ki, erre meg üres fél tököt borított. A tökhéjon már előzőleg több apró lyukat vágott, s ezeken kikémlelvén, óvatosan közeledett a madarak felé, s a békalencse vagy pedig a gaz között megállt. A vígan lubickoló vadrucák, vízityúkok, szárcsák - egyéb madár már óvatosabb volt - nem sokat hederítettek a víz tetején lassan úszkáló tökre, sőt némelyik kíváncsian közelebb úszott hozzá. Odabukdácsoltak a gizgaz közé bogarat kapkodni, a rucák meg a békalencsére jártak, a madarász aztán egy ügyes mozdulattal megkapta valamelyiknek a lábát. Gyorsabb eredménnyel járt a madarászat a két célba lövő fegyverrel: a parittyával és a nyíllal. Mivel azonban többnyire halálra sebezték a madarakat, inkább csak akkor használta a pákász, ha a maga fazekába akart húst keríteni. A szíjból és bőrből készült parittya magja tenyér közt gömbölyített és kiégetett agyag galacsin volt, vagy diónyi sima kavics. A nyilat a veresgyűrű-husángból hajlították és dróttal feszítették ki, vagy ami ennél megfelelőbb volt: bélből sodorták az ideget. A nyílvessző nádból volt, s végébe szeget erősítettek. Szeles időben nehéz volt vele eltalálni a célt, mert a szél kitérítette útjából. Ha kisebb madárra szánták, szeget se tettek a végébe, csak kihegyezték, a használatkor kis darab sarat nyomtak bele, hogy neheze legyen. Nagy türelem kellett a madarászathoz, annyi bizonyos, de a sárréti madárparadicsomban azért mégsem kellett olyan sokáig várni a vadász-szerencsére, amiként azt mi elgondoljuk.