Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
A kondának télen sem kellett számyékot építeni. Azon a mocsári szárazulaton, ahova megszokásból mindenkor hálni járt, hatalmas bányát dúrt magának, olyat, hogy ki se látszott belőle. Mikor pedig közeledett a téli hideg, a disznók előre megérezték ezt, s szájukban hordták-vitték a nádcsörmőt, füvet, szemetet és jól befészkelték magukat gödreikbe. Ilyen bányák voltak ezelőtt Bárándnak máig Külsőbánya és Belsőbánya néven ismert határrészein is. A kondások a bánya mellé vermet csináltak, és abba húzódtak be télszakán. Olyan volt ez a verem, mint a gulyások kunyhója, csak a földbe volt mélyesztve. Hópustolás ellen nádfalat ültettek elébe, s az ajtaját is nádból kötötték. A szállások vagy telelök életébe leginkább a farkasok támadásai hoztak mozgalmasságot. Különösen a gulyások és a juhászok vesződtek velük legtöbbet. A kiéhezett ordasok a korán leszálló estével már ott ólálkodtak a karámok körül, s a porong hajlásában leselkedtek. A pásztorok felváltva őrködtek; míg a többi bojtár a kunyhóban tanyázgatott, vagy éberen aludt, addig a soros összefogva magán a nagy bundát, kinn strázsált a csikorgó éjszakában. Meg-megkerülte a karámot, és táplálta a lobogó nagy nádtüzet, ennek enyhében melegedvén, s evvel tartva vissza a veresfülűeket. Körötte járkáltak a hatalmas komondorok, melyek farkasfogásra voltak betanítva. Nyakukon hosszú szegekkel átvert szíjból való, vagy hegyes vaskapcsokból összeállított örvet viseltek; ez védte torkukat a farkas harapása ellen. A komondorok viselkedéséből már előre gyanította a pásztor, ha a farkasok támadásra készültek. Ilyenkor csak füttyentett, és a kutyák iramodtak a vadakra, az előugráló bojtárlegények pedig fokoshoz meg görcsös botjaikhoz kaptak. Több farkast kinyújtóztattak egy-egy ilyen alkalommal. Ha azonban nem győzték ellátni őket, akkor betörtek azok a karámba, és a megriadt állatok közt borzasztó pocsékolást vittek véghez. - Bajom régi protokollumából olvashatjuk, hogy 1836-ban Kiss Ferenc akkori gulyás számadót a farkasok által a Nagygazosban leontott tehenek miatt vallatta a Tanács. Azzal védekezett, hogy jó lelkiismerettel látta el kötelességét, de a veszedelemnek gátat nem vethetett. Ugyanazon esztendőben Szabó János csikós is arról hozott hírt, hogy a keze alatt levő lovak közül többet megsebzett a farkas. Ha időt nyert, még a vastag nádfalat is megbontotta ez a féreg. Mikor aztán a pásztorok két-három farkasnak lerántották a bundáját, és véres testét kihajították a hóra, a varjaknak, a többiek néhány napig elkerülték a szállás tájékát. Ilyenkor háborítatlanul heverészhettek a bojtárok a hegyes kunyhóban a tűz körül. Elmondták egymásnak életük érdekesebb élményeit, és százszor is végighallgatták az öreg számadó babonás históriáit. Jobban eltelt az idő, ha a távoli faluból nekivágott a havas pusztának kéthárom legény, és kiment hozzájuk komázni, szórakozásul birkózni, egymást földhöz verni. A hetyke vetélkedés volt az eleme a szilaj réti pásztornak. Élt is vele, ha bevetődött valamelyik rétszéli csárdába, s ha nagy ritkán behozta a dolga a vásárra. Ilyenkor kedvére kimulatta magát. Azt mondják, hogy a juhász volt köztük a legszelídebb, de ha megvadult, veszett tudott lenni! Emlegetnek egy régi, Sárrétudvariba való juhászt, aki a kevei vásáron egymaga széjjelvert egy lacikonyhát. Egyetlen sátorfa se maradt állva. Jó kedve volt, éppen csak ezért cselekedte. Igaz, hogy három nagykunsági juhász (a barátai) ott támaszkodtak kampóikon a tetthely közelében és fenyegetőztek, hogy nem jól jár, aki bántani próbálja. Egy ványai nagyvásáron meg két bajomi juhász csinált patáliát. Kiverték a vendégeket a tabernából. Amikor a vásár összefogott ellenük, egymásnak vetették a hátukat, és olyan takarosan forgatták a somfa kampót, hogy senkinek se támadt kedve közelükbe menni. Hanem a percekútorok elől megugrottak. Híres volt a juhásztánc. A nyalka bojtárlegények evvel gyönyörködtették a vásáros népet. Az ősi süveges tánchoz pedig ezt dalolgatták:
