Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

rétben bizonytalanok voltak a község határai, de meg nem is lett abból semmi baj, ha egyikről átmentek a másikra. A bajomi, udvari, bárándi és sápi juhászok, pl. a Hortobágyra is eljártak. Szerep alatt a bucsai réten és az ecsegi pusztán sokszor négy vármegyéből (Biharból, Békésből, Hajdúból, Jásznagykunszolnokból) találkoztak össze a juhászok kivált szárazabb esztendőkben, amikor fííbért nem kellett fizetni. Ha később volt is már imitt-amott efféle adóztatás, nem vették azt olyan szigorúan! A pásztorok között azonban mindig volt versengés a jó legelőért, és ha szép szóval nem tudtak megegyezni, bizony jól megagyabugyálták egymást. Sőt gyakran hatékonyabban és egyik részről örökre is elintézték a vitás ügyet. Mert szerintük a gulyának, nyájnak jó legelő kellett, még ha vért ivott is a kutya. Szárnyékot nem építettek a rétben legeltetett állatoknak. Viharok idején jó enyhelyet nyújtottak a nádas zugai. Akármilyen hideg szél nyargalt végig a nádas fölött, ha ilyen helyre behúzódhattak, csak a süvöltését hallották. Úgy védte őket a két-három öles magasságú náderdő, akár a kőfal. Az ősz azonban elkorhasztotta és letördelte a nádat, a tél vastag fehér takarója pedig buckás sivataggá változtatta a rétséget. Ilyenkor már enyhelyről kellett gondoskodni, ahol a gulya, nyáj kitelelhessen. Szállásra húzódtak a jószággal. Valamelyik rétszéli és érmenti szárazulaton hatalmas karámot ültettek nádból. Köralakú volt ez a karám, s olyan nagy, hogy az egész gulya megfordulhatott benne. Vastag, erős falát, mely szél alá dőlt (vagyis befelé) két korccal látták el, hagytak rajta széles bejáratot, amit faderékkal vagy vesszőfonattal el lehetett zárni éjszakára. Ide terelték be a gulyát; néhányszor kellett csak, azután már magától behúzódott. E falnál egyéb nem védte őket az idő mostohaságától. Pár kazal réti szénát is hordtak össze az álláson, ezek közé hevenyésztek. Építettek valami színfélét a borjas tehenek és a gyenge borjúk védelmére. Nappal kihajtottak, s a jószág a hó alól kaparta ki az avarfüvet. A jég hátán olyan szárazulatokra is bemehettek, melyeket egyéb időszakban a nagy víz miatt meg sem lehetett közelíteni. Amikor a jószág már nem tudta megkeresni a maga élelmét, a kazalból szórtak szénát neki. - Ugyanígy telelt a juhnyáj is. A magyar szarvasmarha és a juh bírta ezt a bánásmódot. Lenyűttek, lesoványodtak, de tavasszal megint húst szedtek magukra. Régi feljegyzések bizonysága szerint azonban gyakoriak voltak ezelőtt a szigorú telek, amikor csontharapó hóviharok jártak és dermesztő, csillagfényes éjszakák. Megfagyott az ember csontjában a velő - mint mondani szokták az öregek. Ilyenkor bizony ezerszámra pusztult el a szegény jószág. 1816 nagy telén a bajomi réten a karámbeli juhok nagyobb része csonttá fagyott, a derecskéi határon három juhász és 2.700 darab juh pusztult el. Régi bajomi református pap Török József azt jegyezte fel 1829. február 29-én egyik könyvének a táblájára, hogy Püspökladányon a szabadban teleltetett gulya legerősebb bikája is megfagyott, olyan ítéletidő volt. A sűrű hóesésben már tíz lépésről nem látták egymást az emberek. A pásztorok kerek nádkunyhója ott állott a karám mellett. Akkora volt, hogy a számadó két-három bojtárjával kényelmesen ellakhatott benne. Körül a fal mentén nádkévékből és gúnyából fekhelyet vetettek maguknak. Középen égett a tűz; főztek, melegedtek nála és világításra is ez szolgált. Hogy a kunyhó lobbot ne vessen, belől betapasztották. A füst a csúcson vágott kerek lyukon szállt el. Ha nem égett a tűz, hamar kihűlt a kunyhó, ha pedig égett, olyan meleg volt benn, hogy levetkezve meg félig mezítelenül tanyázgattak a vackon és az ülőhelyül bevitt zsombékokon. Ha kis időre kinéztek, csak a bundát kavarintották a vállukra. Gatya, rövid derekú vagy derekatlan ing, bocskor, a lábszárra szőrösbőrből kapca, széles kalap, avagy túri süveg, szűr, bunda - ennyiből állott az öltözetük. Nadrágot, kabátot soha sem viseltek. Semennyiért se vettek volna ilyesmit magukra.