Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 40. A samanizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban

mellé, forgatta a térde közt. Addig forgatta, nézegette, úgy tetszett, már el is aludt rajta. De egyszercsak felkapta a fejét, osztán a csobánnal kis időre leborította a parazsat, motyorászott magában valamit, azután hirtelen két kézzel felmarkolta. A kéményig csapott fel alóla a láng, lobogott, lobogott hegyesen, mintha jól ráraktak volna. Őkelme pedig verte csakugyan a csobán bőrét. Közben fel-felkiáltott: „Hejterem, hejterem!" Erre nagy lárma támadt a csobán alatt: madarak kiáltozása, vadlibák gágogása. Ekkor az öreg abbahagyta a dobolást: a rovást, amivel dobolt meg a csobánt a földre lökte. Szétrepültek belőle a madarak. Nem látszott egy se, de sok lehetett, szárnyuk csapdosása jól hallatszott egy kis ideig. Azután csend lett. A tűz lelohodt. Mire megint felébresztették, az öreg már a padkán tanyázott, úgy nézelődött szerteszét, mint aki álmából ocsúdik. „Az érpárt iránt indulva kongassátok körül a tanyát, hé" - azt mondja. „Osztán nem kell félteni a jószágot, nem lesz itt semmi kár." Igaz, nem is lett. A négy fiú, egy-egy karikással, megtette a kört. Olyan jól kiszámította az öreg, hogy éppenséggel balkézről esett a tanyakészség. Bolyongó természetű volt az öreg. Egy-egy időre otthagyta Ecseget, osztán barangolt Békésben, a sárréti nádasban, a Hortobágy mellett. Ismerte mindenik helyet, mint a tenyere közepét. Halmát, erét mindeniknek. Lakott itt is, ott is. Mindig nagy útja volt őkelmének, nem hiába emlegette. Makkodon se eresztett gyökeret, tovább fújta a szél. Mondhatjuk, hogy csakugyan így történt. Úgy ősz táján, mikor a madarak is költözködnek, vállára vette az ócska zsákot. Kiállt a tanya sarkához, szájába dugta a mutatóujját, azután felnyújtotta a feje felé, hogy melyik irányból páhol a szél. Amerre fújt, arra indult. Instálhatták azt: „Hova menne kend? Maradjon Kend!" Akárha lóval imádkoztak volna ... Vissza se tekintett a vén Hajha János. Erre a névre keresztelték a tanyai legények, mert annyit hajházott. A kornyadozó jószágra mikor ráolvasott, osztán mondta, kilenc ágra, fodorkorpára, mindig így kezdte, így végezte: Haj terem, haj terem, Nagy utam rekkenem, Haj terem, haj terem, Kilenc ágra fogom, Kilenc ágra mondom. Ezek a szegény, otthontalan „bolyongó táltosok", akikről a fentebbi történeteket őrizte meg a kunsági öregek hagyománya, a „bűvölök-bájolók" ama „felekezetéhez" tartoztak, amely ellen még 240 évvel ezelőtt is I. István és I. László királyok dekrétuma alapján, Werbőczyre, Khitonichra hivatkozva folytatott sorozatos pert és hozott ítéletet a szomszédos Békés vármegye törvényszéke. Többek között két sárréti kis faluban is máglyát rakatott. Füzesgyarmaton Sánta Mihálynét 1716ban, Szeghalmon Kós Andrásnét 1724-ben megégették, ,inasoknak elrettentő példájára", mint „nyilvánvaló" boszorkányokat. A harangöntő néven ismert Suppony Andrást pedig 1721-ben azzal a váddal fogták el, hogy „istentelen gonosz táltos, aki erdők sűrűiben éjjel maga köré gyújté társait és felgyújtatá velük a babonahit tüzeit, s pogány módra énekelt, imádkozott velük s fogadalmat tett s tettetett a sötétség fejedelmének. Sőt a mindenható és irgalmas Istent elhagyva, gonosz szellemek társaságában ördöngös énekekkel a sötétség fejedelmét magához hívta és ugyanezen szellemekkel pogány tüzet gyújtva, a sötétség fejedelmének segítségét kérelmezte, ezenkívül sok cselekedetével vétetett a természet ellen, időt és alkalmat felhasználva fenyegetett másokat, szerzett nyavalyákat s a szenvedőknek bűbájos orvosságot csinált. A sötétség fejedelmére esküdött, melyet áldozati ékességgel fólcifrálkodva vitt véghez".

4 4 Oláh Gy.: A boszorkányperek Békés vármegyében. (Békés vm.-i régészeti és művelődéstört.-i társ. évkönyve, 1888.) Csákabonyi K..: Békés megyei boszorkányperek a XVIII. században. Gyula, 1960. (A gyulai Erkel F. Múzeum Kiadványai. 17,sz.).