Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 40. A samanizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban
ismerős házaknál, tanyákon. Azt tartották felőle, hogy táltos. Kisújszálláson egy-két éltes ember emlékezett még róla szóló történetekre. Mondták, hogy az öreg „háromszor vívott meg a város határráért, mikor a hortobágyi táltos arra akarta hajtani a marhavészt." Egyszer egy karaháti tanyába tért be. Naplementekor ért oda. Késő ősz volt már, tüzeltek az ól földjén, a pendelykémény alatt. Az öreg lekuporodott mellé, élesztgette szalma csüvával, árvaganét rakott rá, otthonosan. Többször hált már ott. A szénatartóba szokott befeküdni. Az egyik tanyasi legény, bizonyos Csabai Jóska nevezetű, éppen maródi volt. Azt mondja: „Kapóra jött most kend. Javasoljon nekem valami jót, mert kegyetlenül fáj a hasam." Elébb mintha meg se hallotta volna. Csak idő teltével szólt rá: „Hogyne fájna hé, hiszen megétettek! Pogácsában étettek meg." „Három helyen kínáltak a héten, melyik sütetbe tettek valamit?" így a fiú. „Mit érnél vele, ha megmondanám! Inkább teszek ellene, avval többet érsz." Rábökött a vályogból, sárból rakott fekvőpadkára. „Ehol a part, feküdj rá, mint akit kinyújtóztattak. „Leakasztotta a szegről a tanyásné rostáját, rátette a fiú hasára. A süvegje karimájában volt dugva a kanala, avval dobolt rajta. A tanyabeliek csak nézték. Amint dobolt, amint pergette a rostát, mondott is hozzá valamit, de nem volt értelme. Az is lehet, hogy nem mondott semmit, csak motyogott magában. Annyit lehetett kivenni belőle, hogy többször kiáltotta: „Hejere, hejere, hejere!" Mindig háromszor egymás után. A rostát meg még jobban verte, míg egyszercsak nagy kalamajka kerekedett az ólban, verődés, csapódás. Olyanformán, mintha vadliba vagy nagy bagoly esett volna be a kéményen, osztán az vegődne benn, csapódva falhoz, ágashoz. Ekkor hirtelenséggel a Jóska szájához kapott az öreg, osztán csodálatosképpen egy tollat húzott ki belőle. A két kezével feltartotta, sebesen forgatta, forgatta. „Hejere, hejere, hejere!" Akkor meg mintha vércse visongana, élesen. De nem látszott semmiféle madár. Csak eltűnt a toll egy szempillantás alatt, mintha ott se lett volna. Aztán csend lett, nem hallatszott semmi, se repkedés, se visongás. „Jó szerencséd azt mondja az öreg egy kis idő múlva -, hogy kivehettem belőled a nyavalyát, mert ez a föld alá dugott volna ..." így meg másnap már semmi baja sem volt Jóskának. Ezerkilencszázötvennyolcban az akkor már 93 esztendős Cseppentő Mihály is beszélt nekem Karcagon egy kóbori gyógyítóról. Úgy vélekedett róla, hogy igencsak táltosféle ember lehetett. Úgy hívták, hogy „öreg Sudri". Gyógyfúveken kívül ez is kosarakat árult. Természetét, ruházatát pontosan olyannak festette le, mint amilyen Tamburás Gyuláé volt. Feltételezhető, hogy vele azonos személy lehetett. Ki tudná, hányféle ragadványnevet viselhetett még! 3 Cseppentő Mihály kisgyermekkorában látta, hogyan gyógyította meg Boldizsár Ferencet. Egyívású volt ennek a fiával, vele pajtáskodott s így történt, hogy jelen lehetett az esetnél. S a látott és hallott dolgokat jól megőrizte emlékezetében. Estefelé érkezett meg az öreg Sudri. Mikor bejöttek, éppen akkor gyújtották meg a mécsest. Avval világoltak. A beteg keresztkomája vezette oda, mert már előzőleg szót ejtettek róla, hogy elő kellene keríteni. De az ilyen meg is érzi, ha várják valahol. Aki keresi, annak útjába akad. Mondta is: „Jönni akartam én már a múlt hét péntekjén, de Ladányban még régebb vártak. Nagyon szálldostak elébem a madarak. Egy le is szállt, osztán úgy lépkedett előttem az úton. Oda kellett mennem". Egyebet nem is szólt, hanem letelepedett a lócára, osztán sokáig hallgatott. Azután a szűre ujjában kezdett kaparászni, keresgélni. Elővett egy diónyi kis csíkos fekete követ, azt nézegette. Nézegette, visszatette. Eleinte beszéltek volna hozzá, hogy majd elmondják neki a betegséget, kérdezősködni is akartak tőle, de nem szólt semmit. Mintha nem is hallotta volna. Fel se vette. Majd egyszer felnézett, 3 A hagyomány szerint az öreg Sudri férfiakat gyógyított. Surdimankó a kunsági népnyelvben: penis. Ezért kapta ragadványnevet.
