Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 40. A samanizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban

osztán azt mondja: „Hozzanak egy rostát, ha van. Elő kell dobolni valakit". Kezét, lábát mozdítani se bírta a beteg Boldizsár Ferenc. „Meg van kötve" - azt mondja az öreg. Süvegje mellől kihúzott egy kanalat, amilyet régen a pásztorok faragtak, mikor fészkelt itt a rétben botonyamadár (=gődény), annak a csőréből. Avval kezdett dobolni a rostán. Oda állt az ágy elébe, a rostát meg a kezébe fogta. Verte szaporán. Bele-beleszórt nagy fennhangon: „Hő, kiáltok, hő, kiáltok! Járva járjon, fogva fogjon!" De ki értette volna! Tele volt a ház lármával. Rostazörgés, vijjogás, mint mikor madarak kergetőznek a levegőben. Egyszercsak, mintha a rosta elől hallatszott volna. Az öreg a melléhez kapta (a rostát), egyet kiáltott: „Hő!" - avval összebicsaklott, osztán elterült a földön, hadonászott a kezével, rúgott a lábával. Nagyon megijedt mindenki. Tán valami baja esett hirtelen? De nem mozdult senki, mert előre megmondta, semmit ne szóljanak, ne tegyenek, akármi történik, mert akkor mindennek vége jóvátehetetlenül. Pár szempillantásig tartott csak, amíg ott vergődött a földön. Mire talpra állt, akkorra Boldizsár Ferenc leszállt az ágyról: nem volt semmi baja. Cseppentő Mihály világéletében pásztor volt, mint tizenhárom éves gyerek került ki a határba. A katymári részen ismerkedett meg az öreg Kállai Józsi számadó gulyással, aki jó állatgyógyító hírében állt. El-elhivogatták gyógyítani. Kiváltképpen a marhához meg a lóhoz értett. Kis bama ember volt, Szűkszavú. Sokszor naphosszat se nyitotta ki a száját. Két derék bojtárlegénye a szeme intését is értette, azokhoz nem kellett szólni. Az egyik Szeghalomról szökött meg. Valami ügye volt, azért lappangott. Nádból olyan fáin kerek kunyhót ültettek, városi udvarra is oda illett volna háznak. Teleltek is benne, tüzeltek a közepén. Az öreg fekvőhelye felett korcba akasztva díszelgett egy tálkerekségű veres réz lap. A fülénél szépen ki volt cirkalmazva, középen leveles fa látszott, kétfelől egy-egy nagyszarvú marha, bika meg tehén, legalul kicakkozott egyenes vonal. Az alsó szélén három réz pengő lógott rajta karikán. „Gulyás-címer ez, hé!" - azt mondta az öreg, ha kérdezte valaki. A bojtárok rézlángosnak hívták. Beszélték, hogy „amelyik farkast evvel elküld Józsi bátyánk, az nem jön vissza többet". Akkoriban még jártak farkasok, legkivált a Sárrétjéből, de egyebütt is meghúzódtak a nádbozótokban. Nemcsak vérengzést vittek véghez a gulyában, hanem dögvészt is hoztak. Egyszer hallatódott, hogy a Hortobágy mellett hull a jószág. Zámon, Óhaton nagy a veszte. Túlnan ütötte fel a fejét, úgy jött, jött a Kunság irányába errébb-errébb. A kápolnási rét mellől, madarasi földről jött egy öreg pásztor, az hozta a hírt. A kunyhóban letanyázva elkeseregte, milyen rettenetes a kár, csak a bőre marad a marhának, dögnyúzók lettek a pásztorok. Váltig kesergett, hogy „nehéz sor ez, komám!" Szomorú volt nagyon. Búsult az öreg Kállai is, csóválta a fejét: „Meg kéne állítani ..." Az idegen valamelyik nagyiváni pásztort említette, aki „meghúzta volna már a határt, de hiába, nem lett foganatja". Erre mindjárt felfigyelt az öreg Kállai. „El kéne téríteni - azt mondja. - A ladányiáknak jobb a legelőjük, neménap láttam odaát a gulyát." Gondolkozott magában. Piszkálta a tüzet. Hallgattak. A szeghalmi bojtár meg leakasztotta a címert, osztán hosszú bicskájával elkezdte furcsán ütögetni valamilyen kőtára. Egy idő múlva kilépett a kunyhóból az öreg Kállai. Mikor visszajött, ki volt rajta fordítva a mejjbőr, a sipkája is fonákul, csak a bajusza lógott ki alóla. Megint a tűzhöz ült, a bojtár meg odanyújtotta neki a rezet. Most már ő verte, énekelt is hozzá: „Rongyos a gúnyám, csontos a gulyám, halmon erre nincs út, nádba veszhetsz, fán akadhatsz, ága közé felszorulhatsz, halmon arra kerek puszta nyaralgathatsz, jól lakhatsz!" Az eleje szelíd volt, mint valami nóta, a vége meg, mint a káromkodás. „Hő, hő, hő!" A madarasi ember is kiabált, a bojtárok is, mintha gulyát gyűrtek volna valami korlátba. - Az öreg Kállai ilyen sámáni varázslással igyekezett más irányba téríteni a közelgő marhavészt. Alkalmasint éppen evégett kereste fel a madarasi pásztor is, jól ismerhetvén ebbéli „tudományát".