Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 37. Az „égbenyúló fa” a sárréti néphitben

Az „égbenyúló fa" a sárréti néphitben A magyar népmesék egyik sajátos eleme az égbenyúló vagy tetejetlen fa. A néprajzi kutatások bebizonyították, hogy e meseelemben samanisztikus, ősvallási képzet emléke rejtőzködik.

1 Szibéria és Közép-Ázsia ugor-török népeinél elterjedt az a samanisztikus világkép, amellyel az égbenyúló fa képzete kapcsolatos. Az altáji tatárok Bai Ülgön ünnepén vallási szertartásaikhoz felállítják a világfája (az égbenyúló fa) szimbólumát. Kivágott nyírfa ez, amelyet sátrukban, a jurtában ültetnek el, oly módon, hogy a lombja a füstlyukon át kiér a szabadba. Törzsébe lépcsőszerűen bevágásokat eszközölnek, s szertartás közben a sámán ezen lépked fel a sátor mennyezete fölé, jelképezvén égbe menetelét, ahol az emberek ügyétbaját intézi és megtudakolja, milyen áldozatot mutassanak be. Az alább közölt adatok pedig amellett szólnak, hogy az égbenyúló fa hiedelmi képzetként a Sárréten is él, főképpen pedig élt még a múlt évszázadban, amikor még az ősi pákász és pásztori életformák végső pusztulásával a hagyományok is el nem halványultak, s az azokat hordozó rétbeli öregek sírba nem szálltak. Elsőbbet egy írásban ránk maradt emléket idézek Sárrétudvari község 1820-as években használt jegyzőkönyvéből: „Parázsó Istvánné feljővén a helység házához, bejelentette, hogy Szeghalmon vagy Ványán lakos jövő-menő Hő Balázs a múlt vasárnapi alkalommal a nagy csapszék eleibe gajdjával lakostársainkat öszvelármázta, ottan nagy csihét ütött, s nevezetesen azt is mondotta, hogy lemegyen ő tudja hová és a nagy fára felmenvén, majd megtudja akkor, milyen kutya lakik a bíróban, megcselekszi, hogy miként ő akarja, a bíróval az lészen, s a faluval is az lészen, mert huncfut a bíró meg a faluja is huncfut. Nyíriné kiáltozva biztatgatta, tegye csak a bíróval mentől hamarébb, edgy oldal szalonnát terít a hátára, edgy egész kenyeret ád a mejjére, de a faluval semmi károst ne tegyen. Valamely ládányi szekérre felkapaszkodván, arról is visszakiabálta, hogy aki Udvariban nem huncfut, mind eltérne mellette a sarogjában." - Varga Mátyásné szintén „saját fülével hallotta Hő Balázs mondását, midőn azt mondotta, hogy a nagy fán, akit ő bizonyosan tud, éjtzaka is nap süt, oda ő felmegyen, s a bírót kankutyává teszi, mert huncfut a garázda, mint a harapós kutya". - Az elöljáróság csak arról faggatta a tanúkat, hogy mit is mondott még Hő Balázs a bíróra, „gajdjával" nem törődött, s a „nagyfa"-ról szóló tudományából is mindössze ennyit jegyzett fel a nótárius. Úgy határoztak, hogy Hő Balázst, mihelyt a lábát a községbe még egyszer beteszi, fel kell hozni a bírák elébe, hogy a bíró gyalázásáért és a „lakosoknak maga hatalma hazudozásával s az ő szokott csalárd beszédjével való ámításáért" méltó büntetését elvegye.

2 Hő Balázs táltoskodásának ez írott emlékénél többet mond az az adat, amelyet Sárrétudvariban lakó Víg Sámuel nyolcvankilenc esztendős juhász szájavallása után jegyeztem fel (1921-ben). Mint bojtár, már gyerkőckorában a rétben bódorgott a nyájjal, Bihar és Békés nádasai közt. S e mocsári rengetegben többször összehozta a sors bizonyos Bütöm nevezetű öreg darvásszal, akiről jellemzésképpen jegyezzük meg itt, hogy „szelídített darvai úgy sompolyogtak utána, mint asszony után az anyás gyerekek, de ha rajok szólt, megfordultak, oszt visszalépkedtek szépecskén a kunyhóhoz, olyan ember volt". Tőle hallotta, hogy „van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, 1 E kutatások összefoglalása a vonatkozó irodalommal Solymossy Sándortól: A magyar ősi hitvilág (Magyarság Néprajza IV) 2 Bihar vármegye levéltárában, a számozatlan községi jegyzőkönyvek közt.