Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 37. Az „égbenyúló fa” a sárréti néphitben
mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha ezek elkezdenek kavarogni, ombolyogni, abból támad a szél. Olyan csudálatos nagy fa ez, hogy nem csak a hold jár el az ága közt, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc álló esztendeig nem vesz a szájába tejnél egyebet. Az meg tudni való, hogy tátus az ilyen. Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá. Az ilyen ember csak hírét hallja, hogy van, de látni nem láthatja." Ez az adat az égbenyúló fa (a magyar világfája) és a táltos (a magyar sámán) közti összefüggésre mutat rá, de ezenkívül a keleti hagyománnyal való egyéb hasonlóságokat is sejtet. Feltehetjük, hogy a kilenc „elhajló ág" a sámán világkép égi rétegeire utal, amelyekbe a fa belenyúlik. A keleti hagyomány szerint hét, kilenc, tizenhat rétegű az ég. Az altáji tatárok ez utóbbit képzelik el s azt hiszik, hogy a hatodik rétegben a Holdapa, a fölötte levőben pedig a Napanya lakik. Hogy a táltos igénybe veszi-e a fát, mint az égi hatalmasságokhoz való feljutás lehetőségét? - erről a maga is „tudományos" hírben álló vén réti juhász nem szólt. Az előbbi adatból azonban feleletet kapunk erre a kérdésre. E két adalékot a Gali Bálint fájáról szóló hagyomány egészíti ki. Gali Bálint öregbojtár volt. Ha jól számlálják az öregek, a hetvenes évek legelején még élt. Honnan származott? - nem tudják, talán Szerepről. Ezelőtt a rétjárók sokat emlegették, mert mint amolyan táltosféle ember több rejtélyes cselekedetet vitt véghez. A Berettyó folyása mentén a Vész-szeg rónája, az Ördögsziget, Monostorsziget, Fektó tájékán volt a Gali Bálint-rónája nevű vízút, gulyacsapás, amit ő töretett, járatott ki a nádasban. Vizében hasig, meg lejjebb merült a jószág, de ha akarta, úgy végig terelte rajta a gulyát, hogy a körme hegye is alig lett vizes. Ittenkörül állt valahol a róla elnevezett nagy fa is. Az öreg Zagyva juhásznak, mikor bojtárkorában a Középérszigetben kórászoltak a nyájjal, mutatta a gazdája: „Na te fattyú, amoda van ni a Gali Bálint fája! Arra messzire látszott a rét felett magányoson." Elbeszélte, hogy máskor is járt arrafelé: „Egyszer, hűvös éjszaka volt, Mihály nap után, álltunk a bundában a nádas szélénél. - Halljátok? - azt kérdi Péter bátyám. A fa irányából kiabálás hallatszott, úgy elmúlón. Messze volt. Nyútó Gyurka komám bedugta a fülét. Történni kellett ott valaminek, bizonyosan. De már akkoriban Gali nem élt, több esztendők óta nem látták." - Dajkatörök Csák Sándor, aki 1855-ben született, még látta. Keviből igyekeztek az apjával hazafelé, Bajomba s egy ecsegi csárda sarkánál üldögélt őkelme, néhány szót váltottak is vele. De az öreg Dajkatörök akkor még csak 10-12 esztendős gyerek lehetett s így csupán arra emlékszik, hogy a vén Gali bezsírozott ősz haja csontkarikába volt húzva, amilyet régen a pásztorok szárcsontból reszeltek. A szintén bajomi öreg Demjén Sándor gyermekkorában hallotta a nagyapjától, aki a rétben pásztorkodott, hogy „Gali Bálint fája tőgyfa vót. Osztán kis tüzet rakott alatta. A füst nem szállt el a lombja közül, még ha fújdogált a szél, akkor se. Mikor már egy nagy gomolyag volt az egész, az öreg Gali Bálint felment. Mihelyst az első ágra lépett, mindjárt elkezdtek vele civakodni a boszorkányok. Ezek ott gunnyasztottak meg mi, osztán nem eresztették volna fel. De csak ment feljebb. Akinek a nevét kiáltotta, az már fül volt, hogy vajon mit mond neki. Demjén János! Demjén János! Könnyen elbitangolt akkor a tehén a nádban, nagyapám is az után járt az idősebbik fiával. Megmondta nekik, merre vegyék az utat. Ótán meg, hogy: Csonka Mihály! Nagyfúró András, hé, visz a ménes, hajt az idő! Mind a kettő régen meghalt már akkor. De ő látta őket. Arra legeltet, ni, Mihály bátyád, fiam! Csonka Mihály nagyapám számadója volt egy időben. Sokat emlegette. Nagyfúró Andris meg csikós volt, híres legény, a vetélkedés lett veszte."
