Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 35. Nagysárréti babonák és mendemondák az elásott kincsről

Nagysárréti babonák és mendemondák az elásott kincsről A sárréti nép képzeletét semmi sem foglalkoztatja olyan élénken, mint az elásott kincs babonája. Szántáskor, építkezéskor vagy egyéb alkalommal felszínre vetődő őskori szerszámok, edénytöredékek és a halmokból előkerülő archeológiai leletek régi mendemondák hamvadó parazsát lobbantják lángra. Azt mondják, hogy legtöbb kincs a török időkben került a föld alá. Az Örökös háborúskodásra való tekintettel a tehetős polgárok elföldelve tartották pénzüket, futáskor pedig elásták. Szokszor aztán ott is maradt az; szétszóródott, elpusztult a család, vagy ha visszajött is, nem akadt rá megint. A törökök is nagyon sokat ástak el, kiűzetésükkor nem győzvén magukkal cipelni minden prédát. Némely részéért azonban később visszalopakodtak. Emlegetik, hogy amikor Bajomban voltak a törökök, a falualatti Törökhalmon ütötték fel a basa selyem sátorát. Ide volt elásva a basa kincseivel megterhelt hajó (csolnak) is. Ezt azonban már csak későn tudták meg a bajomiak! Egyszer - több lehet hetven esztendejénél, még akkor megvolt a rét - két fiatal idegen jött a faluba. Pár napig itt tekeregtek, itt csavarogtak; egy ízben az öreg Kótiéknál háltak, mint vándorló legények. Senki sem gondolta, hogy törökök, pedig azok voltak! Egy sötét éjszakán (erre vártak csak) kiásták a hajót, lehúzták a halom aljára, ott kezdődött a rét, ráeresztették a vízre, és eleveztek. Jól megmagyarázták azoknak otthon, hogy hol kereskedjenek! A gödör most is látható a halom oldalán, de már belepte e fű. - Az is régen volt már, amikor egy nagyszakállú török érkezett Püspökladányba. Négy turbános, bugyogós emberrel jött, hosszú ekhós szekéren. Azt mondotta, hogy kereskedő, portéka azonban igen kevés hánykolódott a szekérderékban. Ajánlották neki, hogy éjszakára álljon be szekerével a városháza udvarára, idegen utasok szokása szerint. De ehelyett egy gazdánál szállásolta el magát. Jó pénzt ígért, hát szívesen fogadták. Kora hajnalban már továbbmentek. Búcsúzáskor a török száz aranyat olvasott le a gazda tenyerébe. Az nem akart elfogadni ilyen sok pénzt egy éjszakáért. „Vegye el, gazduram - így a török - jut is, marad is a dédapám vagyonából!" Jól van, hát elfogadta. Majd napok multával lemenvén nagy udvara hátuljára, az egyik sarokban betemetett gödörre talált. Ekkor világosodott meg minden az elméjében: miért húzták a lovak befelé a szekeret olyan könnyedén és miért nyikorgott a kerék, amikor kifele mentek a kapun. Ástak el pénzt 49-ben is, amikor bejött a muszka. Egy ládányi ember a nagyapjától hallott ilyen esetet. Valamikor a kunmadarasi vásáron járt az és szóba ereszkedett egy világtalan koldussal, aki elpanaszolta neki gyászos élete történetét. Negyvenkilencben, mint árvagyerek Ladányban szolgált a gazdagságukról híres Bojároknál. Az orosz jövetelének a hírére gazdái is összeszedték arany-, ezüst drágaságaikat, hordóba rakták, és szekéren kivitték a Nagytanyára. A temetőtől délre nagy mélyen a földbe ásták a hordót, téglát raktak rá több sorral s betemetvén, nyolc lóval megtapostatták. O is ott volt e műveletnél. Kérdezték tőle, hogy ide találna-é ezen helyre? „Ide találnék könnyen" - válaszolta. Erre a hét Bojár, apa és fiai megragadták, szemét kivették és rettenetes átok közben a kincsre helyezték. „Két emberi szemmel tudjanak felvenni!" - mondották. Ővele pedig mit sem törődve, útjára engedték. - Az öreg koldus szavain elindulva, kereskedtek is a kincs után. Heten fogtak ásáshoz. Már szedtek is ki sok téglát, amikor - miért, miért nem, nem mondták meg hirtelen félbehagyták a munkát. A következő esztendőben pedig egymás után elhalt mind a hét ember.