Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 33. Mikor zivatart vittem a Karahátra

- Mint gyerekeknek, sokszor eldanolta Cseppentő István bátyám. Ő meg kóstolta. Kötéllel fogatta a német a legényeket. Mikor híre jött, nappal vagy éjszaka, mindegy volt, szökdöstek előlük a rétbe. Őkelmére ráhúzták volt a mondért. Szép feszes nadrág, paszományos mente meg csákó. Az volt. De nem ért ez fenét se, mert elhervasztotta húsz komisz esztendő. Oda szolgált Brünnben. A brünni kaszárnyában. Hát ez így volt! András bátyánkkal meg osztán úgy történt, hogy mint olyan bojtár, bement sorkosztért Karcagra. Ott meg éppenséggel katonafogdosás járta. Hát csak hadd fogjanak, ha lelnek! András bátyánk nem ácsingózott a császár prófontjára. Váltig kerülgették, méregették pedig a paszományos vitézek. Éppen a Fanzugnál járt, mikor odaérkezett a kovászfalábú hosszú német cugszfider is. Azt mondja; Haltberdók! Fir füng cugg. Ez a mi emberünk! Ezt a kézzel-lábbal termett legényt meg nekünk szülte az anyja. Be régen keresem! Egyenest rá az embereivel. O magának ugyan nem volt mersze, csak a többit kísztette. András bátyánk azonban félvállról vette őket. Csak megrázkódott, oszt hulltak róla a vasasok. Némelyiknek a sarkantyúja akadt össze, a másik meg belől pottyant a berenán. Igen ám, de kigyűlt ez a sisera had tán százra is. Mert a káplár futárt meresztett a Kisújszálláson portyázókért, hogy rögvest jöjjenek, lóhalálával is, mert szégyent vallanak. Hiszen, ha András bátyánk kikapja a kardot valamelyiknek a kezéből! De szelíd ember volt. Nem akart életet ontani. így osztán csak curikkolt. Azok meg karddal, kötéllel ott hadonáztak az orra alatt. Addig curikkolt, amíg becurikkolt a Fanzugba. Fogva vagy legény, azt mondja cugszfider. Add meg magad, mert felgyújtjuk körülötted a berenát. Megperzselünk, megsütünk. A zugbeliek is rákezdtek: András fiam, ne égettess fel bennünket evvel a pogánnyal! A kunyorálásra oszt kijött a zugból. Nosza a cugszfider! Meglapult volna az egy kapufélfánál, de András bátyánk belemarkolt a gellesébe. Káplár uram! Vagy elkofercel kend innét, vagy megkapom a nyakcsigáját, oszt felhajítom az égbe. De nem kapom ám meg! Igaz, hogy akkor már elhagyta a türelme. Vérben forgott a szeme, oszt a foga is megcsikordult minden szóra. Azt mondja a cugszfider: Niksz, niksz, fir füng. Mán mint, hogy bántja fülét a csikorgás. Ezért osztán megütötte a dobot, oszt elmasírozott a katonáival. Ráijesztett András bátyánk a huncut németjére! - Hanem annyit mondok, hogy igencsak ő is másképp gondolkozott volna, ha Kis Lajost találja ott a karcagi templom előtt. Ennek hallotta-e hírét? Egres Kis Lajosnak. Mintha régi jó ismerőssel hozott volna össze a sors e pusztai hodályban, amint ezt a nevet hallom. Györffy István a Nagykunsági Krónika „Tánciskola a dűlőúton" című fejezetében szépen leírta, ki volt, mi volt Egres Kis Lajos. Túrkevei árva gyerek volt, akiből a múlt század elejének leghíresebb verbungos huszárja lett. Én azonban a hagyomány élő szavára voltam kíváncsi. -Agenerálisa mindig csak őtet küldözte. Eridj Lajos fiam, verbuválni! Annak nem kellett kötél. Kipenderedett a középre, oszt rakta a táncot. Megszédítette véle a fattyúkat, aki látta. Tenyerébe csaptak, oszt mán diktálták is befelé a nevüket. - Még a császár udvarát is felverte Egres Kis Lajos híre. Egyszer osztán magának a császárnak is fülébe jutott. Nosza, rögtön kiadta a parancsot, hogy ő azt a huszárt látni akarja. Éppen, szerencsére, Brünnben volt. Vezetik oszt elébe. Nagy lakoma volt. Ott ültek az asztalnál. Gyere fiam, azt mondja neki a császár, mutasd meg a tudományodat. Bezzeg még a kanalat is elejtette csodálkozásában! Annyiba vette Lajkó csak, mintha itt járt volna ni, a kevi piactéren. Oszt az a temérdek sok úr, kevi nép lett volna. Ótán maga mellé ültette a császár. A saját tányérjából etette. Mikor oszt vége lett az ebédnek, oszt Lajos elköszönt, egy zacskó aranyat erőszakkal beledugott a tarsolyába. Mert nem akarta elfogadni. Hő, a nagy lompos morva katonák tanulták volna a táncot, minden áron! De tán ennek a birkának is jobban állott volna.