Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 33. Mikor zivatart vittem a Karahátra

- Negyvennyolcban meg honvéd volt. Osztán mikor a végén hazakerült Kevibe, egyszer hívatják. A német generális kovártéjára. Azt mondják néki, mutassa meg, milyen az a hajdútánc. Akit a hajdú katonák táncoltak. Mutatja osztán. De elébb egy kivont kardot kért. Oszt avval. Vasasok fogták közre, úgy merték a kezébe adni. Két aranyat kapott a generálistól. De megparancsolta néki, hogy holnap megint eljöjjek, mert ezt a táncot meg akarja tanulni. Hanem osztán a két aranyat megtanálták a kapu küszöbjén, de Lajosért hiába tették tűvé a várost! Inkább a réten bujkált, minthogy németet tanítson. Fenegyerek volt. így hirdeti a legenda, amit a közösség szőtt e két fia köré. Amiért orrára koppantottak az önkénynek s amiért a császár aranya se kötelezte el őket. Míg emléküket újítgatjuk, a zivatar elvonult, csak a vén Miklós maradt mogorva. Ő nem engedett ősi hitéből. Mikor le akartam fényképezni, hatalmas bundáját és zsíros kalapját fordította a lencse felé, Ki tudná, mit gondolt! Valamilyen, vén Korpástól örökölt pogány átkot nem mormolt-e rám? 41. ábra. Fodor Gergely: Vándorló legény